Mateo felnézett a munkájából. A sötét szemei mélyen megpihentek Aurelián.
– Don Lucio… az a földesúr, akinek a fegyveresei a völgyben terrorizálják a kistermelőket? Azt hittem, csak a déli farmokat zaklatják.
– Nemcsak a farmokat – mondta Aurelia, miközben felállt, és a fegyverét újra feltöltötte. – Az egész Sierra Madre alatt át akarják venni az irányítást. És mivel én elhoztam a családi iratokat, amelyek bizonyítják, hogy a föld a miénk, nem pedig az övék, meg akarnak semmisíteni minket.
Mateo lassan letette a puskát az asztalra. Odalépett a tűzhelyhez, ahol a levest melegítették, majd Aureliára nézett. Az arca kemény volt, mint a gránit, de a szemeiben valami megváltozott. Az a hideg magány, ami hét éven át kísérte a kunyhóban, most hirtelen eltűnt.
– Ötven pesót fizettem egy feleségért, aki megakadályozza, hogy egyedül haljak meg a hidegben – mondta Mateo mély, komoly hangon. – Nem fizettem egy háborúért Don Luciékkal.
Aurelia megfeszült, a tekintete elsötétült.
– Akkor küldj el. Fogd a lovat, és vigyél minket a falu szélére. Nem kell a sajnálatod, Mateo.
Mateo azonban nem mozdult el. Közelebb lépett hozzá, olyan közel, hogy a leheletük összekeveredett a füstös levegőben.
– Nem sajnálatból mondom, Aurelia. Hanem mert a hegyen egy szabály van: ha valaki beteszi a lábát a házamba, és együtt eszi a sót a kenyeremből… az a családom részévé válik. És én eddig még soha senkit sem hagytam el a bajban. Holnap hajnalban elindulunk Don Lucio birtokára. Visszaveszünk mindent, ami a tieté.
Három nappal később a Sierra Madre déli lejtői alatt fekvő birtok kapujában a viharos szél elült.
Don Lucio – egy vastag, kegyetlen arcú, drága öltönyt viselő földesúr – a verandáján ült a hintaszékében, amikor meglátta, hogy egy kopott teherautó és két szamár közeledik a főbejárat felé. A teherautó volánjánál egy durva, napbarnított hegyi férfi ült, mellette pedig az a nő, akit a fegyveresei elől hagytak elmenekülni.
