Don Lucio felállt, a kezében lévő poharat a földhöz vágta, és a fegyvereseinek intett:
– Lőjétek le őket! Ne maradjon tanú!
De mielőtt a fegyveresek meghúzhatták volna a ravaszt, Mateo Salgado egyetlen mozdulattal kiugrott a teherautóból, a Winchester puskáját a levegőbe emelve, és olyan tisztán, hatalmas hangon dörrentett a levegőbe, hogy a madarak felriadtak a fákról.
– Don Lucio! – kiáltotta Mateo, miközben Aurelia lépett ki mögötte, a kezében a családi birtok eredeti, pecsétes okirataival. – A békének vége! Itt vagyunk, hogy elszámoljunk!
A következő percekben a birtok udvarán dörrenő puskák és a határozott igazság tette véget a terror évadának. Don Lucio emberei – látva a hegyi férfi hajthatatlan dühét és Aurelia acélos tekintetét – hamar eldobták a fegyvereket, és a sivatag felé menekültek.
A naplemente utolsó aranyló sugarai vonultak végig a hegyi kunyhó ablakán.
A tűz ropogott a kandallóban, a leves illata betöltötte a szobát, és a kis Isabel a sarokban békésen aludt a takaró alatt. Aurelia a tornácon ült, a kávéját kortyolgatva, miközben Mateo a szamarakat etette a karámban.
Mateo visszasétált a verandára, leült a fatuskóra a nő mellé, és lassan lehúzta a kesztyűjét.
– Azt hittem, a hideg házasság a legrosszabb, ami történhet velem a hegyen – mondta Mateo halkan, miközben a száján egy ritka, de őszinte mosoly futott át. – Tévedtem.
Aurelia oldalra fordult, a fekete, égett ujjait ráhelyezte a férfi érdes tenyerére, és a szemébe nézett.
– Én sem ígértem szeretetet, Mateo. Csak azt mondtam, hogy tudok sebeket gyógyítani.
És ott, a Sierra Madre csúcsai között, a hideg szélben, a két megtört ember végre megtalálta azt, amit egész életében keresett: az otthont.
