– Alejandro… kérlek… hallgass meg! – zokogta, és a kerekesszék felé mászott, hogy megfogja a férfi nadrág szárát. – Ez… ez csak üzlet! Álvaro kényszerített! Ő mondta, hogy…
– Takarodj – mondta Alejandro halkan, de olyan erővel, hogy Beatriz megdermedt. – Biztonságiak. Kísérjék ki ezt a nőt. És Álvaro Cifuentes urat is. A rendőrség már várja őket a külső parkolóban.
A két egyenruhás biztonsági őr határozottan lépett oda. Nem kímélték őket: miközben Beatriz hisztérikusan sikoltozott, Álvaro pedig méltóságát vesztve próbált magyarázkodni, a terem ajarka kinyílt, majd a fémzáródás hangjával végleg bezárult mögöttük a múlt.
A Romok Után
A bálterem lassan kiürült. A háromszáz vendég suttogva, megdöbbenve hagyta el a helyszínt; a madridi elit legújabb botránya pillanatok alatt szétáradt a városon.
A csarnok végében csak néhányan maradtak. Sergio Vidal csendben pakolta vissza az iratait a táskájába, majd biccentett Alejandrónak, és elköszönt.
A fények félhomályba borultak. A kivetítőn már nem volt semmi; csak a fehér vászon maradt, tiszta lapként.
Alejandro a kerekesszékében ülve odanézett a sarokba, ahol Lucía állt. A nő a kezében lévő apró tárgyat – egy régi kulcsot, amit még a legelső napon talált a felesleges papírok között – forgatta a ujjai között, és készült arra, hogy elinduljon a kijárat felé, mint minden este.
– Lucía – mondta Alejandro.
A nő megállt. Visszanézett a férfira. Nem volt benne félelem, sem szolgalelkűség. Csak az a méltóság, ami az elmúlt hét évben minden egyes nap megkülönböztette őt a teremben lévő többi embertől.
– Igen, Alejandro úr? – kérdezte csendesen.
– Ne hívj így többé – mondta a férfi, és a száján egy halvány, de valódi mosoly futott át, az első három év óta. – És hova mész? A buli még el sem kezdődött igazán.
Lucía elmosolyodott, először az életben ezen a helyen.
– Azt hittem, a takarítónőnek este tizenegykor vége a műszakjának.
