– A takarítónőnek talán igen – mondta Alejandro, miközben lassan előrehajolt a székében, és a kezével megfogta a karfa szélét, mintha lassan, de határozottan fel akarna állni. – De egy olyan embernek, aki végre segít nekem újraépíteni ezt a házat… soha nincs vége. Maradsz egy kávéra?
A csarnok csendes volt, de ez a csend már nem a hazugságé és a fojtogató magányé volt. Kint, a Paseo de la Castellana eső áztatta utcáin Madrid élete továbbfolytatódott, de a La Moraleja-i villa falai között egy új történet kezdődött – olyan, amit már senki sem tudott többé elrontani pénzzel vagy hamis ígéretekkel.
