Victoria rám nézett. A szemeiben nem bánat volt, hanem maró, tömény gyűlölet.
— Hogy volt merszed ezt tenni? — sziszegte felém. — Én szültelek! Az apám vagyona a családot illeti, nem egy elkényeztetett, hálátlan kislányt! Mindent neki adtál, miközben nekünk adósságaink vannak!
Ránéztem az anyámra. Nem emeltem fel a hangom. Nem kiabáltam.
— Nagypapa nem az adósságaid kifizetésére hagyta ezt a házat, Victoria — mondtam halkan. — Azért hagyta rám, mert tudta, hogy én megőrzöm. Tu tudtad, mit jelentett neki ez a hely. És az első dolgod az volt, hogy kirakj egy eladó táblát a kerítésre.
— Tizenöt perc, ma’am — vágta el a szót a seriffhelyettes, megfogva a bilincset az övén. — Kezdjék el összeszedni a holmijukat.
Victoria és Dennis tehetetlenül, szitkozódva rohantak be a házba. Tizenkét perccel később két gurulós bőrönddel és néhány szatyorral léptek ki az ajtón. Amikor Victoria elsétált mellettem, megállt egy pillanatra.
— Ezt még megbánod, Olivia — suttogta élesen. — Egyedül maradsz ebben a dohos öreg házban. Nincs családod.
— Van családom, Victoria — feleltem rá sem nézve. — Csak éppen ő már a temetőben pihen. De a emléke és a tisztessége velem van.
Ahogy anyámék lementek a felhajtón és beültek a kocsijukba, a lakatos lépett a verandára. Néhány perc alatt leszerelte az illegálisan felrakott giccset, és beszerelte a biztonsági, új zárat.
Amikor átadta a kulcsokat, a tenyerembe zártam a hideg fémet.
Lassan befordítottam a kulcsot. A zárszerkezet tompa, megnyugtató kattanással nyílt ki.
Léptem egyet előre, s beléptem a konyhába.
A házban csend volt. Az eső kopogott az ablaküvegen. A levegőben még mindig ott érződött nagypapa kedvenc pipadohánya és a régi fapadló ismerős, meleg illata. Odaléptem az ablakhoz, letettem a konyhaasztalra a papírzacskó bagelt és a kihűlt kávét, amit reggel vettem.
Leültem nagypapa kedvenc székébe.
