– Azt kérdeztem… – ismételte meg a hang, amely hátborzongatóan hasonlított Chloe hangjára, mégis volt benne egy rideg, idegen csengés –, hogy kivel beszéltél, Anya?
Az anya szíve a torkában dobogott. A biológiai ösztönei sikoltottak: ez nem Chloe. Vagyis… nem az a Chloe, akit ők ismertek.
– Lucas volt az – mondta az anya, és a hangja meglepően stabil maradt, köszönhetően annak a hat évtizedes fegyelemnek, amit az élet kényszerített rá. – Indul Róma felé a gépe. Felhívott, mielőtt felszállt volna.
A nő arckifejezése egy pillanatra sem változott. Nem lepődött meg. Nem rándult össze a fiú nevére. Csak lassan lelépett a legalsó fokról, és a konyha felé indult, miközben a szeme sarkából a pulton fekvő telefonra pillantott.
– Lucas… – ismételte meg a nő, és a nevet szinte megízlelte a nyelvén. – Mindig is olyan türelmetlen volt. Mindig a felhők között jár, ahelyett, hogy észrevenné, mi történik a földön.
Az anya gyomra összeszorult. Egy lépést hátrált, amíg a dereka neki nem ütközött a hideg konyhapultnak.
– Ki vagy te? – kérdezte suttogva. – Hogy kerülsz ide? És hol van Chloe?
A nő megállt a konyha közepén. A nedves szürke pulóver ujjai alól előbukkant a jobb keze, amelyben egy kis, ezüstszínű USB-meghajtó lapult.
– Chloe? Oh, Chloe már régen úton van – felelte a nő hűvös, kimért hangon, miközben közelebb lépett. – De ne aggódj, Anya. Nem kell félned tőlem. Én csak a részleteket igazítom ki. David… nos, David nagyon alapos ember. De az adminisztrációban néha szükség van egy kis… külső segítségre. Különösen, ha egy egész céges hálózatot kell áthelyezni egy offshore számlára, miközben az öreg anyós azt hiszi, hogy a család még mindig a vasárnapi vacsorák varázsában él.
