Az anya nem mozdult. A fülében még mindig ott csengett Lucas hangja a telefonból, amely a pulton feküdt, és amelynek a vonalán a fiú dermedten hallgatta mindezt – mert a hívást az elején elfelejtette megszakítani, és a telefon kihangosítója vagy a vonal nyitva maradt a zsebében vagy a pulton.
– Lucas! – kiáltotta hirtelen az anya, nem a nőnek, hanem a telefonnak címezve, utolsó kétségbeesett esélyként. – Hallasz engem, Lucas? Hívd a rendőrséget! David és ez a nő… mindent elterveztek!
A idegen nő arca egy pillanat alatt eltorzult a dühtől. Elkapta a borítékot, és a konyhaasztalra csapta, majd hirtelen előrántott egy kis, fekete eszközt a zsebéből – egy digitális kulcsot és egy mobiljel-zavarót, amivel azonnal meg akarta szakítani a vonalat.
– Elég volt a drámából! – sziszegte a nő, és rácsapott a pultra.
De mielőtt a gombot lenyomhatta volna, a konyhaablakon át külső zaj hallatszott. Egy autó fékezett fülszavazással a kavicsos felhajtón. Egy autó, amelynek a motorja túl ismerős volt.
David autója.
A legidősebb fiú, akinek a munkája szerint a belvárosban kellett volna lennie ezen a korai órán, hirtelen hazatért.
A nő megdermedt. Az ajtó felé nézett, majd az anyára, akinek a szemében most már nem volt félelem – csak az a hideg, könyörtelen bizonyosság, amit egy anya érez, amikor a gyermekei által épített szörnyeteg végre lelepleződik.
– Nos – suttogta a nő, miközben a táskából előhúzott borítékból kiesett néhány hivatalos dokumentum, amelyen a cég összes hamisított aláírása, offshore számlaszáma és egy FBI-vizsgálati idézés szerepelt. – Úgy látszik, a családi kör teljes lett.
A bejárati ajtó zára megkattant. A kulcs fordult a zárban.
Az anya mély levegőt vett, a kezét belecsúsztatta a köténye zsebébe, ahol a régi vészjelző gomb lapult, amit még a környékbeli biztonsági cég szerelt fel nekik évekkel ezelőtt, amikor a betörések megszaporodtak. És mire David léptei megcsikordultak a folyosó parkettáján, az ujjai rácsatlakoztak a gombra, és egyetlen határozott mozdulattal benyomták.
