2. RÉSZ: A sivatag titka és Relámpago igazsága
A reggeli forróság lassan megremegett a távolban, miközben Elena óvatosan kilépett az iskola kopott, fából készült ajtaján. A levegő száraz volt és fojtogató, de a hőség most semmi volt a mellkasát szorongató feszültséghez képest. Relámpago, a hatalmas fekete csődör békésen állt a portán, mintha csak őrködne. Amikor meglátta a tanárnőt, ismét lehajtotta a fejét, és halkan horkantott egyet, mielőtt újra a dombok felé fordította volna a tekintetét.
Nem sokkal ezután a porfelhőből előtűnt Mateo Salgado. A fiú a lovához lépett, megragadta a kantárt, és a szemeiben a harag helyett most mély aggodalom tükröződött.
– Nem szabadna itt lenned, Elena – mondta Mateo rekedtes hangon. – Relámpago nem végyódik bárki mellé. Ha idejött, az azt jelenti, hogy a veszély még nem múlt el. Ez a hely nem olyan, mint a többi; itt a földekért gyilkolnak, és a csend a legfőbb fegyver.
Elena kiegyenesedett, és kihúzta magát. Bár csak egy napja érkezett San Jerónimo del Desiertóba, nem azért jött, hogy az első akadelynál meghátráljon.
– Hét gyerek ült azokban a padokban tegnap, Mateo – mondta határozottan a tanárnő. – És ma már csak heten vannak, de a félelem a szemükben ott maradt. Ha te meg a lovad tudjátok, mi készül a dombok mögött, akkor ideje elmondani, nem pedig eltitkolni.
Mateo mélyen a szemébe nézett, majd lassan körbenézett. A falu csendes volt, de a csend mögött feszültség lakozott.
Az éjszakai küldetés
Aznap este, amikor a nap vérvörös izzással bukott a sivatagi hegyek mögé, Elena nem ment haza a kis szobájába. Mateo megvárta őt az iskola mögött, és két lovat hozott magával – az egyik természetesen Relámpago volt.
– Ha meg akarod tudni az igazat arról, hogy miért lőttek az ablakodra, és miért akarja mindenki elhallgattatni ezt a környéket, most kell megnézned – mondta Mateo, miközben nyeregbe szállt.
