De a falu lakói ezúttal nem hajtották le a fejüket. Julián Mena lépett előre, mögötte a többi férfival, akik fadarabokkal és szerszámokkal a kezükben álltak ki az igazukért.

És ekkor, mintegy jelezve, hogy a félelem korszaka véget ért, a főtér széléről feltűnt Relámpago. A fekete ló méltóságteljesen lépkedett, közvetlenül Navarro elé állt, és mélyen a földesúr szemébe nézve megrázta a sörényét. A fegyveresek tétováztak; a ló jelenlétében olyan erő sugárzott, ami miatt senki sem mert tüzelni.

– Vége, Sergio – mondta Mateo határozottan, miközben a kezében tartotta a hivatalos feljelentés másolatait. – A hatóságok már úton vannak a bányához. Minden papír a kezünkben van.

Don Sergio Navarro látta, hogy elbukott. A tekintete átsiklott a tömegen, majd a dühét nyelve visszaugrott a kocsijába, és nagy gázzal elviharzott a sivatagi út felé.

Az új nap Chihuahuában

Egy héttel később a San Jerónimo del Desierto kis iskolája tele volt élettel. Az ablakot üvegezték, a padokban pedig nem hét, hanem az összes falu gyermeke ott ült, mosolyogva figyelvén a tanárnőt.

A délutáni naplemente narancssárga fénybe borította a sivatagot. Elena az iskola lépcsőjén ült, miközben Mateo a közelben vezetett Relámpagot. A ló békésen legelt a kiszáradt bokrok között, de a tartása már nem a magányos, meggyötört állaté volt, hanem egy olyan élőlényé, amely végre békére talált.

Mateo odalépett Elenához, és egy pohár vizet nyújtott át neki.

– Azt hiszem, a gyerekeknek ma nem kell félniük az éjszakai teherautóktól – mondta a fiú halvány mosollyal.

Elena elvette a poharat, ráközelített a horizontra, majd a férfi mellé nézett.

– Tudod, Mateo… még mindig nem értem teljesen, miért pont hozzám lépett oda aznap Relámpago.

Mateo ránézett a fekete lóra, majd a tanárnőre.

– Mert a lovak megérzik, ha valaki nem a félelemből, hanem a szívéből jön – felelte halkan. – És úgy látszik, ő már az elején tudta, hogy te maradsz.