A sivatagi sötétség gyorsan rájuk borult, de a csillagok fénye segített eligazodni. Relámpago magabiztosan vezette őket az ösvényen, elkerülve a főutakat, egészen a falu határában fekvő elhagyatott ezüstbánya maradványaihoz.

A bányaterület köré drótkerítést húztak, és nehéz teherautók álltak a rakodóknál. Fegyveres őrök járkáltak fel-alá. De ami még fontosabb volt: a teherautókra nem ásványt, hanem titkos dokumentumokat, földelkobzási papírokat és hivatalos pecséteket pakoltak.

Elena a szája elé kapta a kezét.

– Ezek… ezek azok az emberek, akik meg akarják venni a falu földjeit potom pénzért – suttogta Elena. – Az apám, mielőtt meghalt, mondta, hogy északon vannak olyan csoportok, amelyek hamis birtoklevelekkel fosztják ki a kisgazdákat.

– Így van – felelte Mateo komoran. – És a tegnapi lövés csak figyelmeztetés volt. Nekem és a lovamnak… mi már régóta tudtuk. Relámpago az apám utolsó lova volt. Az apám itt halt meg ezen a földön, amikor megpróbálta megállítani őket. Ezért nem hagyott el soha a ló. Emlékszik mindenre.

A konfrontáció a falu főterén

Másnap reggel a napfény élesen sütött be a falu egyetlen poros főterére. Elena és Mateo nem hallgattak tovább. Összehívták a szülőket a kis kápolna elé. Julián Mena, Samuel édesapja, eleinte tiltakozott, de amikor Elena előhúzta a tegnap éjjel lefotózott bizonyítékokat – a hamis szerződéseket és a földelkobzási terveket –, a tömeg elcsendesedett.

– Meddig fogjátok még elrejteni a földjeiteket a félelem miatt? – kiáltotta Elena a falu lakóinak. – Ha ma csendben maradtok, holnapra otthonotok sem lesz!

Ekkor egy fekete terepjáró fékezett le hirtelen a téren. Don Sergio Navarro, a régió leggazdagabb és legkegyetlenebb földesura szállt ki belőle, mögötte két felfegyverzett emberrel. Az arca vörös volt a dühtől.

– Micsoda cirkusz ez?! – rivallt rá a tömegre Navarro. – El kell takarítani innen ezt a tanárt meg ezt a csavargót! Ez a föld az enyém!