“Képzeld el, Julia. Anélkül, hogy aggódnék egy hatalmas ház takarítása miatt. Gondoskodunk rólad, és te is élvezed az unokáidat.
“A házunk nem áll az útjában,” válaszoltam.
A sógornőm, Adriana, Esteban nővére, azonnal közbelépett.
—Egy bizonyos korban el kell fogadnod, hogy segítségre van szükséged.
“Amikor szükségem van rá, te leszel az első, aki tudod.
Senki sem válaszolt.
Amikor visszatértem az étkezőbe, furcsa részleteket vettem észre. Rodrigo kerülte a rám nézést. Paula folyamatosan nézte a telefonját. Lorena, Veronica idősebb nővére és ingatlanszakértő, egy férfival beszélgetett a terasz mellett.
Eszembe jutott, hogy Lorena hónapokkal ezelőtt megkérdezte, hogy a jardines del bosque-i házunk teljes egészében ki van-e fizetve.
Igent válaszolt.
Aztán azt hittem, ez egyszerűen szakmai kíváncsiság.
Esteban 6-kor a hűtőhöz ment, hogy több jeget tegyen. Néhány percig a tálaló mellett maradt.
Amikor visszatért, az állkapcsa merev volt.
Me tocó la muñeca 2 veces.
Era nuestra señal privada desde hacía décadas. Significaba que algo andaba mal y debíamos retirarnos sin discutir.
—Julia, di que te sientes mal. Tenemos que irnos.
—¿Qué ocurre?
—Mira debajo de la hielera.
Esperé a que el comedor quedara vacío. Levanté cuidadosamente el recipiente y encontré una llave atada con un listón blanco, una carpeta de piel y una tarjeta escrita con la letra redonda de Verónica.
La tarjeta contenía instrucciones precisas:
«6:15, brindis. 6:20, entregar llave. 6:25, firmas. Lorena trae a la notaría».
Abajo había una última indicación:
«Si Julia se resiste, Esteban terminará aceptando. Mantener a Adriana cerca para convencerla».
Abrí la carpeta.
La primera hoja decía que nuestra casa sería ofrecida en $5,300,000 pesos.
La segunda era un proyecto de poder notarial para autorizar a Rodrigo a intervenir en la venta.
La tercera describía un supuesto acuerdo familiar: el dinero obtenido se depositaría en una cuenta administrada por Rodrigo y Verónica, mientras nosotros podríamos ocupar aquella habitación.
