Grigori Ivanovitch lassan felállt. Nyugodt volt, de a tekintetében olyan fagyos keménység tükröződött, ami azonnal elfojtotta Ilya kiabálását. Hamut csipkedett le a szivarjáról, majd egyenesen a fiatalember szemébe nézett.
— Hívd nyugodtan a rendőrséget, Ilya — mondta Grigori csendes, mégis parancsoló hangon. — De mit fogsz nekik mondani? Hogy visszavettem azt, ami az enyém? Minden számla, minden vásárlási bizonylat, a munkálatokról szóló szerződések és a szállítási dokumentumok az én nevemen vannak. Én fizettem a parkettát, a konyhát, a fürdőt, a bútorokat és az utolsó szöget is ebben a házban.
— De ez az én lakásom! — kapkodott levegőért Ilya.
— Pontosan — bólintott Grigori. — Ez a te lakásod. A nagymamádtól örökölted. Pontosan abban az állapotban adtam vissza neked, amilyenben a lányom ideköltözött hozzád. Azt mondtad neki reggel, hogy ez a te négyszögölöd, a te szabályaid, és ha nem tetszik, elmehet az apjához. Nos, hallgatott rád. Velem jött. A fiamat – az unokámat – és Nataliát elvittem. És magunkkal vittük mindazt, amit mi adtunk ehhez a házhoz. Élvezd a saját négyzetmétereidet.
A felismerés és a következmények
Lioudmila Markovna elfehéredett arccal próbálta megfogni a fia karját. — De hát a menyem… a kis Matvei! Hol vannak? Nem tehetitek ezt! Hogy fog itt élni a fiam?!
— Ahogy eddig kellett volna, ha nincs a lányom családja — válaszolta hidegen Grigori. — A lányom reggel óta nálam van. A vállán lévő zúzódásokról és a nyomokról látlelet készült a kórházban. A válási keresetet és a távoltartási végzést a ügyvédem még a mai nap folyamán benyújtja a bíróságra.
Ilya arca eltorzult a dühtől és a félelemtől. — Nincs jogod ehhez! Natalia a feleségem! Nem viheted el a fiamat!
— Próbáld meg megállítani — lépett közelebb Grigori két termetes munkása, mire Ilya akaratlanul is visszalépett egy lépést.
