Grigori levette a kalapját, végignézett a kopár, dohos szobán, majd utoljára Ilya felé fordult. — Azt mondtad a lányomnak, hogy te eteted őt, és te hozod a pénzt a házhoz. Most meglátjuk, mire mész a saját fizetésedből. A tartásdíjat a bíróság fogja megállapítani, és hidd el, az utolsó kopejkáig be fogjuk hajtani rajtad. Isten hozott a saját valóságodban, Ilya.
Grigori és az emberei emelt fővel kisétáltak a lakásból, maguk mögött hagyva a feltárt, hideg betonfalakat és a leforrázott tulajdonost.
A romok felett
Ilya és az anyja egyedül maradtak a teljesen kibelezett lakásban. A szél süvített át a szellőzőkön, a lakásban fojtogató betonpor terjengett.
— Fiam… mit fogunk most csinálni? — sírta el magát Lioudmila Markovna, miközben a puszta falnak támaszkodott, de a vakolat azonnal összefogta a kabátját. — Hogyan fogsz itt aludni? Nincs még egy szék sem!
Ilya a földre rogyott, a dohos, szürke betonra. A karjaival átkarolta a térdét. A feje lüktetett. Most, hogy a harag elült, hirtelen rászakadt a valóság mázsás súlya.
Nem volt többé meleg étel az asztalon. Nem volt tiszta, vasalt ing a szekrényben. Nem volt puha kanapé, amin elnyújtózva kritizálhatott másokat. Nem volt feleség, akin levezethette a napi feszültséget, és nem volt kisfia, aki mosolyogva nézett volna rá. Csupán a hideg, kopár betonmaradványok maradtak – pontosan az, amit ő maga teremtett a saját önzőségével és erőszakosságával.
Ezalatt Natalia az apja tágas, világos és meleg házában ült. Matvei nyugodtan aludt a kiságyában. Bár a válla még fájt, és a lelkében mély sebeket hordozott, a szívét végre elárasztotta a megkönnyebbülés és a biztonság érzése.
Tudta, hogy a neheze még csak most kezdődik – a válóper, a függetlenség újjáépítése –, de azt is tudta, hogy soha többé nem fogja hagyni, hogy bárki eltiporja az emberi méltóságát. A régi életének lebontásával végre helyet teremtett egy új, szabad és boldog jövőnek.
