A mennyezeti kristályreflektorok hirtelen hűvös, szinte steril fényt ontottak a bálteremre. A zene teljesen elhallgatott, és a közel háromszáz fős vendégsereg – akik az előbb még élvezettel kárörvendtek a megaláztatásomon – most döbbent csendben bámulta a 80. emeleti terem óriási képernyőit, amelyeken a Whitmore International hivatalos logója pulzált.
Vanessa arca teljesen kifehéredett. A tökéletesre sminkelt menyasszonyi arcán a gőgös mosoly helyét átvette a tiszta pánik. Hirtelen odakapta a fejét az esküvőszervezőre, David Laurentre, de David már messze járt; elegánsan besétált a VIP liftbe, miközben diszkréten intett nekem egy utolsó, tiszteletteljes biccentéssel.
– Mi… mi a fene ez?! – fordult Vanessa a férjéhez, Alexanderhez, akinek az öltönye most hirtelen túl szűknek tűnt a nyakán. – Alexander, mondd meg nekik, hogy kapcsolják ki ezt a képernyőt! Ki ez a nő?!
Alexander nem válaszolt. A tekintete Patricia Whitmore-ra, az anyjára szegeződött. Patricia ugyanis nem kiabált. Nem próbálta megnyugtatni a menyasszonyt. Csak ott állt a fehér selyemfüggönyök árnyékában, és a kezemen lévő kis, fekete bőrborítású, aranysarkú zárat – az irodám biztonsági széfjének master kulcsát és a Whitmore International titkos pénzügyi tranzakcióinak kulcsfontosságú dokumentumait rejtő tokot – bámulta, mint aki egy kísértetet lát.
A leleplezés perui
– Patricia? – lépett oda a lányához Vanessa, miközben a hangja már idegesen remegett. – Anya, te is ismered ezt a nőt? Miért nézed így a kezét? Mondj már valamit!
Patricia Whitmore lassan felemelte a fejét. A korábban oly fenséges, jótékonysági bálokról ismert matróna most megöregedettnek tűnt. A gyöngy nyaklánca megremegett a nyakán, amikor megszólalt:
– Vanessa… fogalmad sincs, ki áll előtted – suttogta Patricia, és a hangja átszúrta a bálterem feszült csendjét. – Elena Rivera nem egy… nem egy hotellátogató vagy valamilyen alkalmazott. Ő az a személy, akit te hat hónapja próbálsz elhallgattatni a cég offshore ügyei miatt. És én… én megmondtam a fiumnak, hogy ez a nap el fog jönni.
