A hangfelvételek, amelyeken Patricia Whitmore tudtával és beleegyezésével tüntették el a cég vagyonát egy karib-tengeri kagylócégbe.
És végül a rendőrségi jelentések azokról a betörésekről, amelyeket az irodám ellen követtek el – beleértve a kamerafelvételeket is, amelyeken Alexander egyik bérelt embere próbálja ellopni a merevlemezemet.
A bálteremben elszabadult a pokol.
A vendégek kiabálni kezdtek. Néhányan azonnal elővették a telefonjaikat, és élő adásba kapcsolódtak a közösségi média oldalakon, míg mások – különösen azok a befektetők, akiknek a pénzét Alexander a saját luxusára fordította – dühösen indultak a kijárat felé.
– Kapcsoljátok ki! Kérlek, kapcsoljátok ki! – sikoltozott Vanessa, miközben a földre rogyott a drága, de most már teljesen nevetségessé vált esküvői ruhájában. A sminkje elázott a könnyeitől, a tökéletes kontya szétesett. – Alexander! Csinálj valamit! Tönkrement az esküvőnk! Mindenki minket néz!
Alexander nem csinált semmit. Csak bámulta a képernyőt, amin az ő aláírása szerepelt a hamisított papírokon. A kezei remegtek, a szája pedig némán nyitó-csukódott.
Patricia utolsó szava
A káosz közepén Patricia Whitmore odalépett hozzám. A többi vendég már ránk sem mert nézni; a feszültség szinte tapintható volt a levegőben.
– Elena… – suttogta Patricia, és a hangja most már tele volt őszinte ijedtséggel. – Tudom, hogy a fiam elszúrta. Tudom, hogy Alexander mohó volt, és a cég… a cég már nem az, ami a nagyapja idején volt. De kérlek… ne itt. Ne a menyasszonya előtt, ne ezen a napon. Van pénzünk. Megállapodhatunk. Bármilyen összeget kifizetünk, amit kérsz, csak… csak zárd be ezt a dossziét.
Ránéztem az idős asszonyra, akit harminc éve még mint tiszteletre méltó üzletasszonyt tartottak számon New Yorkban, de aki most egy süllyedő hajó kapitányaként próbálta menteni a menthetetlent.
