A vendégek soraiból felmorajlás hallatszott. Néhány befolyásos üzletember, aki eddig Alexander Whitmore üzleti köreihez tartozott, hirtelen hátrahőkölt, mintha a neve elhangzása fertőző lett volna.
– Elena… Rivera? – ismételte meg Vanessa, és a szemei akkorára tágultak, mint a pingponglabdák. – A… a Meridian Capital Partners? A tulajdonos? De hát… de hát te tegnap még… te tegnap még nem is voltál itt!
– De igen, Vanessa. Itt voltam – léptem egy lépést előre, és a selyemruhám suhogása volt azetlen hang a teremben. – Végigsétáltam a csarnokotokon. Végighallgattam, ahogy a saját esküvődet arra használod, hogy másokat megalázz, mert azt hitted, a pénz és egy kétdolláros esküvői ruha feljogosít arra, hogy emberi lényeket sárba tiporj. Sőt, megparancsoltad, hogy hagyjam el a teremtményedet. De úgy látszik… a helyzet az, hogy ez a terem, ez a szálloda, sőt, még a te drága esküvői tortád is a Meridian Capital tőkéjéből lett finanszírozva.
Alexander végre megszólalt, a hangja rekedt volt és fenyegető:
– Mrs. Rivera… önnek nincs joga itt háborgatni minket. Ez egy magánrendezvény. Ha van valamilyen jogi vitája a céggel, intézze el a bíróságon, vagy a hétfői munkaidőben!
– Még jó, hogy holnap hétfő van, Alexander – mosolyodtam el hűvösen, és felmutattam a kis fekete tokot. – De nem kell bíróságra mennünk. Mert mindaz, ami ehhez a kétdolláros, kétmilliós esküvőhöz kell, már benne van ebben a dobozban. És nemcsak a cég csődjéről, hanem a te saját szövetségi pénzmosási ügyeidről is szól.
A képernyők átveszik az irányítást
Mielőtt Alexander odarohanhatott volna hozzám, hogy megpróbálja kitépni a kezemből a tokot, a nagy képernyőkön a Whitmore International logója hirtelen megváltozott.
A fekete háttér előtt megjelentek azok a dokumentumok, amelyeket az elmúlt nyolc hónapban gyűjtöttem:
Azok a belső e-mailek, amelyekben Alexander és a korrupt alelnökök saját maguknak utaltak ki hárommillió dollárt a jótékonysági alapból.
