Marta zokogva rogyott le a székre. Hozzávetőlegesen most döbbent rá, hogy a férje, akit annyira védett az apja szárnyai alatt, nemcsak a saját vállalkozását tette tönkre, de a saját nagymamájuk otthonát is el akarta játszani a háta mögött.
– Sergio… ez igaz? – suttogta Marta, miközben a könnyei patakokban folytak az arcán. – El akartátok venni nagymama házát?
Sergio nem felelt. Megpróbált kikerülni a felháborodott rokonok gyűrűjéből, de a terem kijáratánál már ott álltak azok a hivatalos személyek, akiket Elena időközben – előre megfontolt szándékkal – értesített a pénzügyi csalás és okirat-hamisítás miatt.
Rafael Salcedo öregen, összetörve állt a helyiség közepén. A volt bankigazgató, aki egész életében mások felett ítélkezett, most éppen a saját fia és veje által szőtt hazugságok hálójában vergődött.
– Elena… – kezdte halkan az apa, amikor a vendégek többsége már elment, és csak ők maradtak a csendes teremben. – Nem így akartuk… Csak meg akartuk menteni a céget.
Elena összecsukta a bőr aktatáskát, a csatok megint pukkantak egyet.
– Tudom, apa. Mindig meg akartatok menteni valamit, ami már régen nem érdemelte meg a mentést. De a saját családotok átrázása, a nagymama nevének meghamisítása és az én életem feletti zsarolás… ez nem mentőöv volt. Ez bűncselekmény.
4. RÉSZ: Új nap Torrelodonesben
Két hónappal a történtek után a madridi gazdasági bíróság elindította a hivatalos eljárást Sergio és Rafael ellen az okirat-hamisítás és a pénzügyi csalás ügyében. A családi vállalkozás végleg felszámolásra került, a nagymama háza pedig biztonságban maradt – az idős asszony pedig, miután mindent megértett, Elena torrelodonesi villájának vendégszobájában talált otthonra, távol a régi intrikáktól.
Egy napfényes szombat délutánon Elena a villa teraszán ült. A kávéját kortyolgatta, miközben a Madridi hegység vonulatait nézte a távolban. A kertben a nagymama a virágokat öntözte, és a nevetése tisztán és boldogan csilingelt a tiszta levegőben.
