A nagymamám születésnapján apám megalázott 60 vendég előtt, mert nem engedtem fel a házamat, miközben a sógorom mosolygott. “A pénz vehet házat, de szívet soha.” Anélkül, hogy felemeltem volna a hangomat, kinyitottam a régi aktatáskát, és elővettem a hamis 78 000 eurós igényt. Alatta egy banki dokumentum volt, aminek aláírása volt, amit a nagymamám esküdött meg, hogy nem tette meg.

A kapucsengő megszólalt. Elena felállt, kinyitotta a kiskaput, és Marta állt ott. A testvére arca fáradt volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak; a válóper és a múlt romjainak eltakarítása még eltart egy ideig, de az első lépést már megtette.

– Bejöhetek, Elena? – kérdezte Marta halkan, szinte félénken.

Elena lepillantott a testvérére, majd egy halvány, de meleg mosoly futott át az arcán. Nem volt benne harag, csak az a belső béke, amit csak a saját erőből felépített élet adhat meg.

– Gyere be, Marta – mondta Elena, és kitárta a kaput. – A kávé már kész. És van elég hely mindenkinek.