Azért spóroltam, mert tudtam, hogy nincs biztonsági hálóm.

De most rájöttem, hogy én vagyok a biztonsági háló.

Én voltam az erős, és megérdemlem, hogy olyan helyen éljek, ami ezt tükrözi.

Vettem egy lakást a városban.

Nem kastély volt, de gyönyörű volt.

Padlótól a mennyezetig érő ablakai voltak.

Keményfa padlója volt.

Volt egy konyhaszigete, amely fehér márványból készült.

A költözés napján nem hívtam apámat, hogy kérjem a teherautóját.

Nem hívtam anyámat, hogy segítsen pakolni.

Felbéreltem egy költöztető céget.

Három erős férfi jött, és becsomagolták a bútoraimat műanyagba.

Nehéz dobozokat vitték.

Ők vezették a teherautót.

Az autómat vezettem, Ava az anyósülésen egy növényt tartott.

“Ez az,” mondta Ava, miközben megérkeztünk az épülethez.

“Az új korszak. Az Emma-korszak,” vicceltem.

Egész nap kipakolással töltöttük, de nem volt stresszes.

Hangos zenét játszottunk.

Pizzát rendeltünk.

Pezsgőt ittunk bögrékből, mert még nem pakoltam ki a poharakat.

Szombat reggelre a hely nagyrészt készen állt.

Korán keltem.

A nap beáradt a nagy ablakokon keresztül, arany fénnyel töltötte be a nappalit.

Csend volt.

Beléptem az új konyhámba.

Elkezdtem a kávéfőzőt.

Friss kávé illata töltötte be a levegőt.

Ott álltam, a pultnak támaszkodva, és a város látképét néztem.

Eszembe jutott az Emma mindig utolsó verziója.

Az a lány most már olyan távolinak tűnt.

Az a lány kétségbeesetten vágyott egy kis figyelemre.

Az a lány fizette volna a 40 000 dollárt, csak azért, hogy megköszönjön, ami sosem jött volna el.

Már nem voltam ő.

A telefonom rezegett a pulton.

Felvettem.

Ez egy értesítés volt a bankomtól.

Beérkező átigazolás: 78,33 dollár Leia Davistől.

Megjegyzés: Hiteltörlesztés 7.

Mosolyogtam.

Most már úgy volt, mint az óra.

Minden hónapban emlékeztetett arra, hogy kitartottam a helyemet.

Aztán jött egy üzenet anyámtól.

“Szia, drágám. Csak rád gondolok. Remélem, az új lakás jól beilleszkedik. Apa talált egy régi dobozt a gyerekkori könyveidből a padláson. Akarod őket, vagy inkább adományozzuk?”