A lányom nevetett.
“Most már nagyobb citromnak nézel ki!”
És León Montemayor mosolygott.
Ramiro szemei olyan tágra nyíltak, hogy majdnem elejtette a tabletjét.
“Mi a neved?” kérdezte Leon.
“Az enyém.” És te?
“Oroszlán.”
“Hát, nem úgy nézel ki, mint egy oroszlán.” Az oroszlánok zajt csapnak.
Először hallottam a főnökömet nevetni.
Aztán felállt, és rám nézett.
“Sofia, bármikor elhozhatod őt, amikor szükséged van. De ne hagyd őt egyedül újra. Ramiro, hozz néhány játékot az irodám melletti szobába.
Nem tudtam, mit válaszoljak.
A következő hetekben Mia a ház tagja lett. Amikor nem volt senki, aki gondoskodott róla, nálam maradt, és néhány délutánon közel került Leónhoz, miközben az dokumentumokat nézte.
Még egy doboz új ceruza is megjelent az asztalán.
Azonban valami továbbra is zavart.
Minden alkalommal, amikor Mia az apjáról beszélt, León abbahagyta a munkát.
A férjem, Daniel Mendoza, két évvel korábban halt meg egy állítólagos építőbalesetben is. Egy állvány összeomlott, miközben Monterrey-ben egy épületen dolgoztak.
A cég zavaros magyarázatot és egy kis kártérítést adott. Annyira összetörtem, hogy soha nem volt erőm megkérdezni őt.
Daniel hagyott ott egy zárt fémdobozt és egy régi zsákot, amit az utolsó napjaiban kért, hogy tartsam meg. Sosem mertem ezeket a dolgokat áttekinteni.
Egy esős délután, miközben az iroda polcait takarítottam, találtam egy fényképet, ami több könyv mögött rejtve volt.
Leónt ábrázolta, aki néhány évvel fiatalabb volt, egy épület előtt.
Mellette Daniel állt.
A karom a férjem vállán pihent.
Hideget éreztem.
“Hol találtad ezt?”
Leon mögöttem volt.
Az arca elvesztette minden színét.
“Miért van fotód a férjemmel?” kérdeztem.
Lassan becsukta az ajtót.
—Daniel az egyik projektemen dolgozott.
“Ez nem válaszol meg a kérdésemre.
Megmutattam neki a fényképet.
“Tudtad, ki vagyok, amikor felvettél?”
Nem válaszolt.
Aztán megértettem, hogy az én érkezésem abban a kastélyban talán sosem volt véletlen.
“Mondd el az igazat.” Milyen kapcsolata volt Danielrel?
León lehajtotta a tekintetét.
