Daniela keserűen elmosolyodott, és a vékony kezével a takaróját gyűűrögette.
– Tudom, doktornő… Anyu azt mondta, hogy itt talán van egy esély. Bár ők azt hiszik, hogy valahogy előkerül egy csodálatos donorféltestvér, akiről eddig nem is tudtunk. Őszintén? Már fáradt vagyok. Heti három alkalommal a dialízis… a hányinger… néha úgy érzem, jobb lenne mindent elengedni.
Mariana szíve megfacsarodott. Letérdelt a tolószék elé, pont úgy, ahogy egykor Lucía – az örökbefogadó édesanyja – tette, amikor a kislány sírva ébredt a lidércek miatt.
– Nem szabad feladnia, Daniela – mondta Mariana, és a kezét óvatosan a lány reszkető ujjaira tette. – Tudja… amikor én kislány voltam, a nevelőanyám, Lucía, mindig énekelt nekem egy dalt. Egy dallamot két csillagról, amelyek sosem tévesztik el egymást az égbolton, még a leghidegebb éjszakán sem.
Daniela szeme hirtelen kitágult. A kislányos arcvonások megfeszültek, és a tekintete kutatóan fúródott Mariana szemébe.
– Mi… mi a kedvenc dala? Hogy is szól? – dadogta Daniela, és a lélegzete elakadt. – „Két csillag ragyog a sötétben, egyik sem maradhat egyedül a csendben…” – suttogta a saját emlékeiből felbukkanó dalt, amit az anyja – Elena – néha elénekelt, mielőtt elhallgatott volna.
– Igen – mondta Mariana, és a könnyeit lenyelve fejezte be a dalt: – „…mert a testvér szeme a hajnalt keresi, s a múlt sebeit a hajnal öleli.”
Daniela megremegett.
– Honnan… honnan ismeri ezt a dalt? Ezt csak anyu ismerte… meg… meg a nővérem, akit elvittek tőlem, amikor hatéves voltam. Mariana… így hívták. Azt mondták, meghalt.
Mariana felállt, letörölte a szeméből a kicsorduló könnyet, és letépte a fehér köpeny hajtókájáról a névkitűzőjét.
– Nem halt meg, Daniela. Itt van. És nem azért jött, hogy megmentse a családot, mert a szüleink ezt követelik… hanem azért, mert a kislány a zöld kerítés mögül sosem felejtette el a húgát.
