Héctor – a nevelőapa, aki harminc évvel ezelőtt feltételül szabta a kislány kitagadását – hátrált egy lépést a fal felé, a tekintetét a földre szegezve, mert nem mert a lányok szemébe nézni.
Elena a térdeire rogyott. A gőg, a keménység, a harminc év alatt felépített hazugság birodalma egyetlen pillanat alatt rombadőlt.
– Mariana… kislányom… én… nem volt választásunk… szegények voltunk…
– Mindig van választás, Elena – mondta Mariana, és a hangjában nem volt gyűlölet, csak egy végtelen, mély megkönnyebbülés. – A választás az volt, hogy engem eldobott, Danielát pedig megtartotta. De még ennél is rosszabb: elhitette a húgommal, hogy halott vagyok, hogy soha ne keressem.
Az orvosi vizsgálatok és a jogi egyeztetések hetei nehezen teltek. A kórház etikai bizottsága és a független pszichológiai csoport átvizsgálta a helyzetet. Mariana – mint kiderült a részletes szövettani és kompatibilitási tesztekből – tökéletes donorjelölt volt Daniela számára.
De ezúttal nem volt szükség zsarolásra, nem voltak követelések, és nem voltak eltitkolt múltbeli titkok.
A transzplantációs műtét napján, a pueblai magánkórház műtőjének küszöbén, mielőtt az aneszteziológus beadta volna az altatót, Mariana az ágyon fekvő húgára mosolygott. A kórterem ablakán átszűrődött a reggeli napfény.
– Készen állsz, testvérem? – kérdezte Mariana, és a kezét Daniela tenyerébe csúsztatta.
Daniela elmosolyodott – egy olyan őszinte, tiszta mosollyal, amilyet évek óta nem láttak az arcán.
– Készen, Mariana. A két csillag végre hazatért.
Három hónappal később a pueblai park csendespadján a napfény kellemesen melegítette a levegőt.
Mariana a kávéját kortyolgatta, miközben mellette Daniela – egészségesen, a sápadtságot maga mögött hagyva, a saját lábán sétálva – egy könyvet lapozgatott. A múlt sebei nem tűntek el egy nap alatt; Elena és Héctor a csendes bűntudat és a magány világába vonultak vissza, miután Daniela – a gyógyulása után – megszakította velük a kapcsolatot a kegyetlen hazugságok miatt.
