Három órával később a pueblai kórház igazgatói irodájában elszabadult a pokol. Elena és Héctor – akiket Mariana hívatott be a hivatalos konzultáció ürügyén – dühösen rontottak be az ajtón, miközben Daniela csendben, az unokatestvére kíséretében ült a sarokban lévő székben.
– Mit képzel magáról, Dr. Aguilar?! – kiabált Elena, az arcát eltorzította a düh. – Miért hívta ide a lányomat a mi tudtunk nélkül, miközben maga csak a papírok mögé bújik ahelyett, hogy megtalálná a donort?!
Mariana az íróasztala mögött ült, az ujjait összefonva. Nem hívta a biztonsági őröket. Megvárta, amíg a csend visszatér a szobába.
– Nem bújik senki a papírok mögé, Elena – mondta Mariana, és a hangja most olyan acélos volt, mint a fémvázas kórházi ágyak. – Valójában a papírok nagyon is világosan beszélik el a múltat. Például azt a hivatalos örökbefogadási aktát, amit harminc évvel ezelőtt a DIF archívumából emeltem ki.
Elena arcáról a vörös szín hirtelen eltűnt. A szemei kiugradtak a helyükről, és a kezével a szívéhez kapott.
– Te… te miről beszélsz?
– Arról beszélek, hogy Mariana Vargas nem halt meg fertőzésben, Elena – állt fel Mariana az asztal mellől, és egyenesen az anyja szemébe nézett. – Mariana hatéves volt, amikor egy zöld kerítésnél hagyta egy mandarinnal a kezében, mert a férje, Héctor, nem akarta felnevelni az első házasságából származó gyermeket. Mariana volt az a kislány, akit a DIF-be küldött, és akit Julián és Lucía magához vett. És Mariana az a transzplantációs program vezetője, akihez most odadobta a fényképemet azzal a paranccsal, hogy „végezzem el a munkámat”.
A szobában hirtened olyan fojtogató csend lett, mintha a levegőt is elvágták volna.
Daniela a sarkban lévő székből felállt. A tolószékre támaszkodva, a könnyeit fojtogatva nézett a nővérére, majd az anyjára nézett, akinek az arca halotti sápadt volt.
– Anya… ez… ez igaz? – suttogta Daniela, és a hangja megtört. – Mariana… az én nővérem él? És ti… ti végig tudtátok?!
