A visszatérés a Carter’s Cornerbe
Aznap délután, három órakor, Victor Lang magabiztos léptekkel nyitotta ki a Carter’s Corner ajtaját. A drága gyapjúkabátja makulátlan volt, az arcán pedig az a jól ismert, undorítóan öntelt mosoly terült el, mint aki már előre megünnepli a győzelmét.
– Na, Anna? – mondta Victor, még le sem vette a kesztyűjét, máris a pulthoz lépett. – Öt órakor lejár a határidő. Remélem, észhez tértél, aláírtad a papírokat, mert a Whitmore igazgatósága nem fog még egy hetet várni a helyi kis bisztrótok miatt.
A kávézóban csend lett. A néhány délutáni vendég megdermedt a csészéje mellett.
A hátsó mosogató felől lassan kinyílt az ajtó.
Daniel lépett ki onnan. A kezét letörölte egy konyharuhával, és a pult elé sétált, egyenesen Victor elé. Nem sietett. Olyan nyugodtan mozgott, mint egy nagyragadozó, amelyik pontosan tudja, mikor kell lecsapnia.
Victor elnevette magát.
– Te megint itt vagy? Azt hittem, mondtam, hogy a te dolgod a mosogatás, és ne…
Victor elhallgatott.
A szemei hirtelen megakadtak Daniel arcán, majd lejjebb, a kezére, és arra a magabiztos, hűvös tartásra, ami semmiben sem hasonlított egy szerencsétlen, csődbe ment idegenhez.
– Victor – mondta Daniel, és a hangja olyan csendes volt, hogy mindenki hallotta a teremben. – Azt mondtad az igazgatóság nevében beszélsz?
Victor arca egy pillanatra sápadttá vált, de gyorsan visszanyerte a gőgös pózát.
– Micsoda? Hát persze! A Whitmore Global fejlesztési bizottsága…
– Érdekes – szakította félbe Daniel, miközben előhúzott egy kis bőrtokot a nadrágzsebéből, és kirakott a pultra egy aranyszínű, hivatalos igazolványt, rajta a Whitmore cégcsoport legfelsőbb vezetésének pecsétjével és a saját nevével. – Mert én vagyok a cég vezérigazgatója, és az igazgatóság nevében én nyilatkozom: soha, egyetlen alkalommal sem hagytuk jóvá a Carter’s Corner kisajátítását. Sőt. A te neved alatti alvállalkozói körlevelek – amiket itt George Parker és más helyi tulajdonosok asztalán találtunk – hamisítványok.
