A teremben a levegő megfagyott.
Victor arcáról teljesen eltűnt a vér. A szája szétnyílt, de hang nem jött ki rajta. Hátranézett az ajtó felé, mintha menekülni akarna, de a kávézó küszöbén ekkor két idegen, sötét öltönyös férfi lépett be – nem rendőrök, hanem Daniel magánnyomozói és jogi képviselői, akik a parkolóban vártak a jelre.
– Victor Lang – mondta Daniel, és a szemei élesek voltak, mint a penge. – Zsarolás, okirat-hamisítás, vállalati csalás és a Whitmore név jogosulatlan felhasználása a vád. A rendőrség már úton van, de a belső fegyelmi bizottságunk már most azonnali hatállyal kirúgott a cégből. Minden részvényedet és jogosultságodat zároltuk.
Victor térdei megroggyantak. Nekidőlt a kávézó asztalának, a kezével kétségbeesetten kapaszkodva a fa szélébe.
– Daniel… várj… rokonok vagyunk! Ezt nem teheted meg velem! Csak egy kis… egy kis plusz profitot akartam…
– Te nem a profitot akartad, Victor – mondta Daniel hűvösen. – Te tönkre akartad tenni azokat az embereket, akiknek semmi másuk není, csak ez a kisbolt. És ez az, amit soha nem bocsátok meg.
Az új fejezet
Két órával később a kávézó ismét csendes volt. Victor már régen elment – a rendőrök kíséretében, a cég autója helyett egy bilincsben lévő rendőrautó hátsó ülésén.
Én pedig ott álltam a pult mögött, a kezemet a kötényembe törölve, és bámultam Danielt, aki most nem mosogatott, hanem a laptopján gépelt, miközben egy csésze fekete kávét ivott.
– Szóval… – mondtam, amikor már nem bírtam tovább a csendet. – Akkor te nem vagy mosogató?
Daniel felnézett a képernyőnkről, és elmosolyodott. Az a mosoly már nem volt fáradt vagy idegen; meleg volt, és tele volt őszinteséggel.
– De igen, Anna. Mostantól hivatalosan is a te mosogatógéped vagyok – mondta, miközben felállt. – Mert amikor bejöttem ide az esőben, halálra fáradtan, te nem a nevemet kérdezted. Nem azt nézted, hogy ki vagyok. Egy áfonyás muffint adtál egy idegennek, és három dollár tartozást írtál fel neki. Ez az egyetlen hely az elmúlt tíz évben, ahol nem a céget látták bennem, hanem embert.
