“A te dolgod mosogatás,” mondta Victor Lang az idősebb férfinak, aki a kávézóm pultja mögött állt, rögtön azután, hogy másnap öt óráig átgondoljam az eladást.

Elvörösödtem.
– Még mindig tartozol azzal a három dollárral, Daniel.

– Tudom – mondta, és közelebb lépett a pulthoz. – És meg is akarom adni. De ehhez szükségem van egy állandó állásra. Mit szólsz? Vállalod a kockázatot egy olyan alkalmazottal, aki néha eltöri a kék bögréket?

Ránéztem a kávézóm ablakára, amin át a délutáni napfény lassan beragyogta a utcát. A Whitmore-féle fenyegető levelek eltűntek. A számlák… nos, a számlák még ott voltak, de a cég, amelyik el akarta venni a jövőnket, mostantól a mi oldalunkon állt.

– A bögréket pótolnod kell – mondtam mosolyogva. – De a műszakod megvan, vezérigazgató úr.

Daniel felnevetett – egy tiszta, szabad nevetéssel, amit addig soha nem hallottam tőle.

És miközben a kávézó ajtaján kinyílt a következő vendég előtt a kilincs, tudtam, hogy a Carter’s Corner nemcsak hogy megmenekült, de valami sokkal többet kapott: egy jövőt, amit semmilyen pénz nem vehetett el többé.