A tér körül minden elcsendesedett. A rendőrségi szirénák távoli morajjá törpültek.

Alice hátralépett egy fél lépést, a döbbenettől szinte szédült. Nem azért ment hozzá Michaelhez, mert gazdag volt – hiszen ezt egészen tíz másodperccel ezelőttig ő sem tudta. Hozzáment, mert amikor a világ összeomlott körülötte, Michael volt az, aki nem fordult el tőle, aki nem ítélte el a házi lekvár vagy a szegénysége miatt, hanem kézbe vette a sorsát.

– Szóval… – mosolyodott el Alice, miközben a könnyei végre nem a fájdalomtól, hanem a felszabadultságtól csillogtak a szemében. – Akkor most van egy gazdag férjem, aki ráadásul még mindig egy rozsdás Hondával jár?

– A Honda megbízható kocsi, Alice – nevetett fel Michael halkan, és szorosan magához ölelte a feleségét. – De ígérem… a mai naptól kezdve a lekvárokat nem a padláson fogjuk tárolni, hanem a saját kastélyunk polcain.

És miközben a felhőkarcolók csillogó üvegén megcsillant a reggeli napfény, Alice tudta: a története nem ott ért véget, hogy Kevin eldobta magától. Ott kezdődött igazán, ahol a valódi szeretet és az igazság találkozott.