2. RÉSZ: A CSEMENDŐ TITOK ÉS A REJTÉLYES DÁLIA
Braulio szívét jeges szorítás szorította össze, ahogy a lány szavait hallgatta: „Anyám azt mondta, hogy a dália virágai még mindig várnak a vízre.”
Ez a mondat nem egy egyszerű gyermeki emlékezés volt. Elena, Braulio néhai felesége, a halála előtt hónapokig gondozta a birtok szélén álló kis dáliai kertet, és pontosan ugyanezeket a szavakat mondta Tomásnak – Braulio fiának –, mielőtt a fiú tíz évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt volna Nochistlánból.
Braulio lassan, nehéz léptekkel lépett be a pajta homályos szobájába. A zongorát finom porréteg borította, de ott, a billentyűk mellett tisztán látszódtak Marisol apró ujjnyomai. A lány a régi családi festményt tartotta a kezében, amin Elena és a fiatal Tomás mosolyogtak a dálialugas előtt.
– Honnan ismered ezt a mondatot, Marisol? – kérdezte Braulio, és a hangja, amely addig mindig érdes és parancsoló volt, most megtört a fojtott fájdalomtól.
Marisol nem hátrált meg. Apró kezével megérintette a festményen látható kisfiú arcát, majd a fa madárkára mutatott, amit mindenhová magával cipelt. Braulio most vett észre valamit, amit eddig a vaksága és a saját gyásza miatt figyelmen kívül hagyott: a fa madár alján egy apró, kézzel vésett monogram állt: T. B. — Tomás Braulio.
– Tomás… – suttogta Doña Luz, aki csendben megjelent a pajta ajtajában, kezében a konyhai kötényét szorongatva. – A fia fafaragványa. Ezt a madarat Tomás faragta, mielőtt elment!
Marisol lassan bólintott. A torkát fojtogató láthatatlan kapu egy pillanatra újra megnyílt, és a kislány halk, de tisztán csengő hangon megszólalt:
– Apukám adta nekem. Azt mondta, ha eljön az idő, hozzam vissza Nochistlánba, a dálaiakhoz.
3. RÉSZ: A MÚLT LELEPLEZŐDÉSE
A hír, hogy Marisol nem egy ismeretlen árvagyerek, hanem Braulio elveszettnek hitt fiának, Tomásnak a kislánya, futótűzként terjedt volna el a birtokon, ha Braulio nem zárja be az kapukat. Az öregember bezárkózott a dolgozószobájába a fafaragvánnyal és a szárított dáliával.
