A mozaikdarabkák lassan a helyükre kerültek. Tomás tíz évvel ezelőtt elhagyta a szülői házat egy értelmetlen családi vita után, és a hegyek túloldalán fekvő kis bányászfaluban telepedett le. Ott nősült meg, de a sors kegyetlen volt hozzá: a bányabaleset és a betegség elvette Marisol szüleit, a kislány pedig egyedül maradt a világban, egyetlen tárgyként az apja által faragott fa madárkával.
A városháza népe és a helyi előkelőségek, akik korábban „túl furcsának” tekintették a hallgatag kislányt, hirtelen elözönlötték a birtokot, amint megneszelték az igazságot.
Egy esős délutánon maga a városfőnök érkezett meg a jegyzővel és két csendőrrel.
– Braulio – lépett be a főnök az ivóba, gőgösen felvetve a fejét. – A törvény az törvény. A kislány gyámsági papírjai nincsenek rendezve. Mivel Marisol nem tud beszélni, és a származása eddig tisztázatlan volt, az állami árvaházba kell őt szállítanunk Guadalupe-ba, amíg a bíróság nem dönt.
Doña Luz elfojtott kiáltással lépett a kislány elé, de Braulio felállott a székéből. A háta, amely éveken át meg volt görnyedve a gyásztól, most kiegyenesedett.
– Senki nem viszi el a unokámat erről a földről – mondta Braulio olyan mély és dörgő hangon, hogy a szobában megállt a levegő.
– Unoka? – horkant fel a városfőnök. – Nincsenek hivatalos papírjaid, Braulio! Egy fafaragvány nem bizonyíték a bíróság előtt.
Marisol ekkor odalépett Braulio mellé. Nem sírt, és nem látszott rajta félelem. Lassan benyúlt a kis vászontáskájába, amelyet a szülei házából hozott el, és előhúzott egy összehajtott, megsárgult papírlapot. A levelet Tomás írta a halála előtt, és az állt rajta: „Ha velem bármi történne, vigyétek a lányomat Nochistlánba, az apámhoz, Braulio birtokára. Ő meg fogja védeni.”
A városfőnök elhűlve olvasta a sorokat, majd csendben elrakta a iratcsomóját. A törvény szava meghajolt a vér és a szeretet ereje előtt.
