4. RÉSZ: A DÁLIÁK VIRÁGZÁSA
A tél elmúltával Nochistlán sivatagi szélei virágba borultak. Braulio és Marisol minden reggel együtt kelt fel. Az öregember megtanította a kislányt a birtok minden titkára: hogyan kell gondozni a lovakat, hogyan kell felismerni a gyógynövényeket, és hogyan kell meghallani a sivatagi szél szavát.
A pajta szobáját teljesen felújították. A régi zongorát megtisztították a portól, és Marisol esténként a billentyűk mellé ült. Bár a szavakat még mindig óvatosan használta, a zene segítségével mindent el tudott mondani, ami a szívét nyomta.
Egy tavaszi hajnalon Braulio kézen fogta Marisolt, és kivitte őt a ház mögötti elhanyagolt kertrészbe. A föld tele volt száraz kórókkal és kövekkel.
– Itt voltak anyád és nagyanyád dáliái – mondta Braulio, és egy ásót nyújtott a kislánynak. – Ideje megtöltenünk a kútat, és megöntözni őket.
Hónapokig dolgoztak együtt. Öntözték a száraz földet, tisztították a csatornákat, és amikor eljött a nyár közepe, a kertben elképesztő csoda történt: a régi, szunnyadó gyökerekből mélyvörös, sárga és hófehér dáliahajtások törtek a magasba. A kert olyan gyönyörűvé vált, mint amilyen Elena életében volt.
A városiak, akik korábban elfordultak a „furcsa” kislánytól, most megálltak a kerítésnél, és ámulva nézték a virágzó udvart. Marisol nem volt többé a magányos, idegen gyermek Nochistlán boltívei alatt.
A kislány odafutott a kerítéshez, kiválasztott egy gyönyörű, mélyvörös dáliát, és átnyújtotta a kapuban álló Doña Luznak, majd odalépett Braulióhoz, átkarolta az öregember derekát, és felnézett rá:
– Nagyapa – mondta tisztán és hangosan, a torkát elzáró láthatatlan ajtót végleg kitárva. – A virágok végre megkapták a vizet.
Braulio szemeiből kicsordultak a könnyek, lehajolt, és szorosan magához ölelte az unokáját. A házban a két kutya elégedetten ugatott, a zongora felett átderengtek a napsugarak, és a Nochistlán feletti égbolt végre megtelt reménnyel.
