Adrián lassan felállt az ágyból. Bár a lábai még remegtek a hónapok óta tartó gyengeségtől, a szemeiben felgyulladt az a régi, könyörtelen fény, ami miatt egykor birodalmakat épített.
– Tedd le a tálcát, Mercedes – mondta Adrián alacsony, veszélyes hangon. – És most azonnal mondd meg, mi van a fal túloldalán. Mert ha nem mondod meg, nem a rendőrséget hívom először, hanem azt a brigádot, amelyik egy óra alatt lebontja ezt a szobát tégláról téglára.
Mercedes megállt. Az ezüst tálca megremegett a kezében, de nem ejtette el. Egy pillanatig méregette a férfit, majd keserűen elmosolyodott.
– Húsz év, Adrián. Húsz évig szolgáltam ezt a családot. Vigyáztam a titkaira, elsimítottam a botrányait, és eltüntettem mindazt, amit az apja hátrahagyott, hogy ön tiszta kézzel ülhessen a csúcson. És most egy takarítónő miatt kérdőre von?
A Múlt Titkai
Mercedes hátralépett a falhoz, és a körmével megnyomott egy alig látható illesztést a fapanelen. A nehéz, díszes polc hangtalanul elfordult, feltárva egy sötét, keskeny folyosót, amely a villa régi, elfeledett szárnyába vezetett.
A levegő, ami abból a térből kiáramlott, fojtogató volt: a régi papírok, a megromlott ételek és a magány szaga keveredett benne.
– Az apja nem halt meg hirtelen szívrohamban, mint ahogy a lapok lehozták, Adrián – mondta Mercedes, miközben a hangja megtört a csendben. – Amikor a cég csőd közelbe került, az apja itt rejtőzött el előlük. És amikor ön átvette a helyét, az első dolog, amit tett, hogy lepecsételtette ezt a részt, hogy senki ne találhassa meg azokat a dokumentumokat, amelyek bizonyítják, hogyan épült fel a Valcárcel-birodalom alapja.
Elena lassan benyújtózott a sötét folyosóra, és a kezébe vett egy poros dossziét, ami a padlón hevert. A borítóján egy ismerős név állt: Valcárcel & Társa – 2012.
– És a betegségem? – kérdezte Adrián halkan, miközben a kezét a szívére szorította. – Azok a rosszullétek, a láz, az, hogy napról napra gyengülök… az is a múlt büntetése?
