Egy napfényes délutánon Adrián a teraszon ült, a kezében egy csésze kávéval. Nem volt rajt drága öltöny; egy egyszerű ingben és farmerben nézte, ahogy a kertben a dolgozók éppen a régi épületrészeket bontják le, hogy helyükre új, nyitott tereket alakítsanak ki.
Elena lépett ki mellé a teraszra, a kezében egy doboz régi fényképpel.
– A gazdasági rendőrség lezárta a nyomozást – mondta Elena, miközben letette a dobozt az asztalra. – A cég újjászervezése megkezdődött. Nincsenek többé titkos szobák, Adrián.
Adrián felnézett rá, és a szájszélén egy igazi, őszinte mosoly futott át – olyan, amilyet az alkalmazottai még soha életében nem láttak tőle.
– Tudod, Elena – mondta halkan, miközben a kezét a kávéscsészéjére tette –, amikor először kértem tőled egy ölelést, azt hittem, a magány öl meg. De most már tudom: csak attól féltem, hogy ha kinyitom az ajtót, kiderül, hogy a házam üres.
Elena elmosolyodott, és leült mellé a székre.
– A ház nem volt üres, Adrián – mondta halkan. – Csak eddig senki sem mert benyitni a lezárt szobákba.
A távolban a vihar utáni tiszta égbolt terült el, és a La Moraleja-i villa felett a napfény végre akadálytalanul sütött be minden ablakon.
