Claudia éppen a kávéját kortyolgatta az asztalánál, amikor a csengő megszólalt. Az ajtóban Álvaro állt. Nem viselt öltönyt; egyszerű farmert és sötétkék pulóvert hordott. A kezében egy kis doboz fánk és két pohár friss kávé volt.
– Bejöhetek? – kérdezte halkan, a szemeiben bizonytalansággal és őszinte bűnbánattal.
Claudia felnézett a papírjaiból. Hosszú ideig hallgatott, majd a szája sarkában egy halvány, de kedves mosoly jelent meg.
– Csak öt perced van, Álvaro. Vega hamarosan megérkezik az iskolából, és nekem még be kell fejeznem a terveket a következő projekthez.
Álvaro belépett, letette a kávét az asztalra, és leült a székre szemben vele.
– Nem akarom visszacsinálni a múltat, mert tudom, hogy nem lehet – mondta csendesen. – Csak… csak hálás akarok lenni. Azért, hogy amikor én eldobtalak, te elég erős voltál ahhoz, hogy felépíts egy egész világot magadnak és a lányunknak. És… hogy megmutattad, milyen az igazi szeretet.
Claudia elmosolyodott, és a kezét a csészére tette.
– Tudod, Álvaro, a múltban azt hittem, a pénz és a rang mindennél fontosabb. De amikor Nicolás ott volt mellettem a nehéz napokban, és amikor látom, hogy Vega most már mosolyogva ölel meg téged is… rájöttem, hogy az élet nem a szerződésekről szól.
Az ajtó hirtelen kinyílt, és a most már ötéves Vega szaladt be a stúdióba, a táskáját a földre dobva.
– Apu! Apu, ma rajzóránk volt, és megrajzoltalak téged és a kutyát!
Álvaro azonnal letérdelt, és magához ölelte a kislányát, miközben a szemei elhomályosultak a könnyeitől. Claudia pedig a pult mögül nézte őket, tudva, hogy a vihar végre elült, és a történetük nem egy tragédiával, hanem egy igazi, tiszta új kezdetttel zárult.
Van esetleg még egy forgatókönyv vagy történet, amit szívesen folytatnál vagy kidolgoznál velem?
