A konyhában fojtogató csend támadt. Csak Leo egyenletes, halkan szörcsögő légzése hallatszott, ahogy a mellkasomhoz simulva aludt.
Emily remegő kézzel nyújtotta felém a kopott, élein elszíneződött fényképet.
A képen egy apró, újszülött kisfiú feküdt egy kórházi inkubátorban. A fején apró, kötött sapka volt, a csuklójára pedig kék kórházi karkötőt rögzítettek. De nem a műszerek vagy a kórházi környezet miatt állt meg bennem a ütő – hanem a kisfiú arca miatt.
A mandulavágású szemek, a kissé laposabb orrnyereg, a fülek egyedi formája… Pontosan ugyanazok a vonások voltak, mint az én karomban szuszogó Leóéi. Down-szindróma.
— A neve Noah volt — mondta Emily. A hangja olyan halk és rekedt volt, mintha éveken át a torkába temette volna a szavakat. — Tizenegy évvel ezelőtt született. Amikor az orvosok közölték velünk a diagnózist, David pontosan úgy reagált, ahogy veled tette. Elsápadt, felállt, és azt mondta: „Ilyen babák nem születhetnek.”
Kővé dermedve ültem a kanapén. A fejemben a szavak gépiesen, elviselhetetlenül visszhangztak: „Babák nem születhetnek… Babák nem születhetnek…”
— Mit… mit tett vele? — suttogtam, s önkéntelenül is még szorosabban magamhoz öleltem Leót.
Emily leült a szemközti székre. A manilai mappát a térdére fektette, s végigsimított a borítóján. A szemei alatti sötét karikák és a kialvatlanság nyomai arról tanúskodtak, hogy ez a nő tizenegy éve egy élő pokolban lakott.
— David nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a tökéletes, sikeres, felsővezetői imázsán egyetlen karcolás is essék — mondta Emily, miközben a könnyek némán folytak le az arcán. — Egy „hibás” gyereket a saját gyengesége bizonyítékának tekintett. Amikor Noah hat hónapos volt, folyamatosan rábeszélt, hogy adjuk intézetbe. Én megtagadtam. Harcoltam érte. De David… ő betegesen manipulatív. Amikor megértette, hogy nem engedek, lassanként elkezdte leépíteni a mentális egészségemet. Ráhajtotta a családomat, az orvosokat, hogy én „hordozom a hibás genetikát”, hogy szülés utáni depresszióban szenvedek, és veszélyes vagyok a babára.
