Emily nyelt egyet, s a torka hallhatóan kiszáradt.
— Egyik este, amikor egyedül voltam otthon a kisfiammal, David hazajött egy üveg nyugtatóval és egy orvosi papírral. Pszichiátriai intézetbe záratott három hónapra. És miközben én odabent voltam… ő elintézte az örökbefogadást. Hivatalosan lemondott Noah-ról a nevemben, egy meghatalmazással, amit a tudtom nélkül intézett el. Amikor kiszabadultam, a fiam már nem volt sehol. A hatóságok megtagadták tőlem az információt, mert David jogilag mindent lefedett. Azt mondta nekem: „Ez volt a legjobb megoldás mindkettőnknek. Most már visszatérhetünk a normális életünkhöz.”
Kicsordultak a könnyeim. Az epe maró íze elöntötte a torkomat.
— Istenem… — suttogtam. — És te vele maradtál?
— Nem volt hová mennem — hatotta le a fejét Emily. — Gazdaságilag teljesen tőlem tette függővé magát. Elhitette velem, hogy őrült vagyok. Azt mondta, ha elhagyom, vagy ha bárkinek beszélek Noah-ról, gondoskodik róla, hogy börtönbe kerüljek hamis vádak miatt. Tizenegy éve gyűjtöm a bizonyítékokat ellene, Sarah. Tizenegy éve várom a pillanatot, hogy elpusztíthassam azt az embert.
Emily kinyitotta a vastag manilai mappát. A lapok tele voltak fotómásolatokkal, bankszámlakivonatokkal, hamisított orvosi igazolásokkal, e-mailekkel s magánnyomozói jelentésekkel.
— Amikor megkaptam a fotót Leóról — nézett rám Emily, s a tekintetében hirtelen a gyász helyét egy megbonthatatlan, éles elszántság vette át —, a szívem megállt. Megláttam benne Noah-t. És megértettem, hogy David nemcsak nekem tette tönkre az életemet. Tudtam, hogy mit fog tenni veled és Leóval, amint rájön, hogy a baba megszületett és Down-szindrómás.
— Már megpróbálta — mondtam, s a hangom megremegett. — Pénzt adott. Kétszer jelent meg. Azt mondta, „intézzem el”. Amikor megtudta a diagnózist, letiltott mindenhun. Azt mondta, ne merjem keresni őt, és ne merjem keresni a feleségét.
— Mert retteg — mondta Emily. — David egy gyáva ember, aki a hatalom és a pénz mögé bújik. De most… most megvan mindenem, ami ahhoz kell, hogy végleg eltemessük őt.
