A konyha hűvös, nyirkos levegőjében a csend szinte tapintható volt. Miss Yan ott állt a nyitott hűtőszekrény előtt, amelynek polcain csupán egy magányos, félig üres mustárosüveg, egy kiszáradt citromszelet és a tegnapelőtt maradt ramentészta utolsó morzsái árválkodtak. Az arca, amely eddig a hivatalos ügyintézők hűvös, megközelíthetetlen maszkját viselte, most lassan meglágyult. A szemeiben nem sajnálat csillant meg – sokkal inkább az a hideg, fegyelmezett harag, amelyet csak azok az emberek éreznek, akik nap mint nap találkoznak az emberi kegyetlenség legsötétebb bugyraival.
– Hozd a táblagépet, Vera – mondta halkan, de határozottan.
Megfordultam, és visszaszaladtam a hálószobámba. A lábaim még mindig remegtek a napok óta tartó alultápláltság és a feszültség miatt, de a szívemben egy furcsa, égető bizonyosság pislákolt. Vége volt. A bujkálásnak, a titkolózásnak, a hűtő előtt ült éjszakáknak és a fojtogató félelemnek, hogy anyám éjszakai telefonhívásai valóra válnak, egyszer s mindenkorra vége volt.
Kaptam a fekete, karcos képernyőjű táblagépet, amelynek tokjára még évekkel ezelőtt, egy boldogabbnak tűnt nyaraláson valami matricát ragasztottam. Visszamentem a konyhába, és átadtam Miss Yannak.
A nő átvette a készüléket. Leült a kopott konyhaasztalhoz – ugyanahhoz az asztalhoz, ahová anyám huszonkilenc nappal ezelőtt letette a két tízdollárost és az ezüst hitelkártyát –, és lehajolt a kijelző felé. Az ujjával rákattintott a mappára, amit napról napra, szisztematikusan építettem fel.
Az első videó azonnal elindult.
A képernyőn a tizenegy éves énem látszott, amint sápadt arccal, beesett szemmel belenéz a kamerába, és beljebb húzza a pulóverét a hidegben, mert a fűtést már napokkal ezelőtt lejjebb vettem, hogy spóroljak az árammal.„Ma van az ötödik nap” – hallatszott a hangom a felvételről, vékonyan és bizonytalanul. „Anya egy étteremből írt. Fél csomag rament ettem.”
