Anyám az arcára fagyott, tökéletes sminkkel és napszemüveggel állt ott, de a magabiztossága már az első pillanatban repedezni kezdett, amikor meglátta Miss Yant, amint a lépcsőn lefelé jön egy iratköteggel a kezében.
– Mrs. Collins – mondta Miss Yan hűvös, hivatalos hangon, miközben a rendőrök határozott léptekkel közeledtek feléjük. – Nem tévedésről van szó. Letartóztatásra és hatósági eljárásra számítson kiskorú veszélyeztetése, elhagyás és súlyos gondatlanság vádjával.
Anyám felnevetett – egy olyan éles, hisztérikus nevetéssel, amitől a szomszédok is kidugták a fejüket a kerítés mögül.
– Elhagyás?! Miről beszél ez a nő?! Elláttuk a gyereket! Pénzt hagytunk neki, hitelkártyát, mindent! Rendkívül önellátó gyerek, mindig is az volt! Hol van Vera? Hívják elő Verát, majd ő elmondja ennek a komplett idiótának, hogy semmi baja sem esett!
– Vera kórházban volt, Mrs. Collins – vágott közbe Miss Yan, és a hangja olyan jeges volt, mint a decemberi fagy. – Alultápláltság, kiszáradás és fizikai kimerültség miatt. És mielőtt még azzal próbálkozna, hogy hazudjon a pénzről: a hitelkártyát, amit hátrahagyott, három nap után blokkolták, a huszon dollár pedig, amit ott felejtett, pontosan öt napra volt elég egy tizenegy éves gyereknek. A többi huszonöt napot ramentésztán és vízen élte le, miközben önök Rómában vacsoráztak luxuséttermekben.
Apám arca hirtelen falfehér lett. Körbenézett, meglátta Mr. Fifét, aki némán bólintott a távolból, majd a rendőrökre nézett, akik már elő is vették a bilincset.
– Várjanak… ez… ez túlzás – dadogta apám, és hirtelen elveszítette azt a büszke tartását, amivel huszonkilenc napja a hátsó ajtónál állt, amikor elindultak. – Csak egy kis szabadság volt. A gyereknek meg kellett tanulnia…
– A gyereknek nem tanulnia kellett volna, Mr. Collins, hanem szülői gondoskodásra lett volna szüksége – mondta Miss Yan. – Mostantól a bíróság fogja eldönteni, hogy maguknak mikor és milyen formában lesz még közük a lányukhoz.
