– Egyél nyugodtan, kicsim – mondta kedvesen. – Itt senki sem fogja mérlegelni, hogy pazarló vagy-e.
Miss Aldrich, a tanárom is meglátogatott a második nap délutánján. Egy csokor sárga nárciszt hozott, és egy kis vázát. Amikor belépett, nem mondott semmi ünnepélyeset; csak lehajolt, megcsókolta a homlokomat, és azt mondta:
– Jól csináltad, Vera. Büszke vagyok rád. Tudtam, hogy erős vagy, de azt nem akartam, hogy ennyire erősnek kelljen lenned.
Közben a világ a hátunk mögött elképesztő sebességgel kezdett el forogni.
A szüleim – ismerve a pontos utazási ütemtervüket – még mindig Párizsban és Rómában járták a butikokat, amikor Miss Yan hivatalos úton, a rendőrség bevonásával lefoglalta a házat, és zárolta a családi bankszámlákat. A nyomozók átkutatták a szüleim hálószobáját is, ahol nemcsak a luxusutazás számláit találták meg, hanem egy fiókban azokat a feljegyzéseket és hivatalos leveleket is, amelyek bizonyították, hogy anyám már évek óta rendszerszintűen elhanyagolt.
De a legnagyobb durranás a tervezett hazatérő buli volt.
Anyám harmincnyolc vendéget hívott meg a nagyszabású „európai élménybeszámolóra és családi bankettre”, amit a hónap utolsó szombatjára, közvetlenül a hazaérkezésük utánra időzítettek. A meghívókban pompás képek szerepeltek a Colosseumról, a riviéráról és a görög tengerpartról. Az emberek arra számítottak, hogy egy sikeres, elegáns család fényűző otthonába lépnek be.
Ehelyett amikor a szüleim szombat délután megérkeztek a repülőtérről a taxival – kipihenve, lebarnulva, a márkás bőröndjeiket húzva a kocsifelhajtóra –, nem a baráti üdvözlések fogadták őket.
Két rendőrautó állt a ház előtt. És a kocsifelhajtón ott állt Miss Yan, a kerületi gyermekvédelmi igazgató, valamint Mr. Fife, aki a kapuból nézte őket a bottal a kezében, az arcán mély, megmásíthatatlan megvetéssel.
– Mi a fene történik itt?! – ordított fel apám, amikor meglátta a rendőröket a bejáratnál. A bőröndje szinte kicsúszott a kezéből. – Ez valamilyen tévedés! Milyen alapon zárták le a házunkat?!
