– Én voltam, anya – válaszoltam, miközben felálltam a székemből, és mutattam neki egy helyet a fotelben. – Leülhetsz.
Nem ült le. Csak rázta a fejét.
– Miért csináltad ezt? Miért nem mondtad meg soha? Miért hagytad, hogy… hogy egész életemben azt higgyem, te vagy a kudarc a családban?
– Mert ha tudtad volna, anya, sosem építetted volna meg azt a céget úgy, ahogy akartad. A gőgöd lett volna a gátja mindennek. De ami ennél is fontosabb… – néztem a szemébe – …szerettem volna látni, hogy vajon akkor is tisztelsz-e, amikor azt hiszed, semmim sincs. De végül kiderült, hogy a szereteted és az elismerésed nem az embernek szól, hanem a bankszámlájának és a címkéinek.
Patricia elfordította a tekintetét. A vállai megroggyantak. Egyetlen könnycsepp gördült le az arcán, de már nem volt benne sem büszkeség, sem dac. Csak a keserű magány.
– Mit fogunk most csinálni, Eric? – kérdezte alig hallhatóan. – A cég elment. A barátok… elfordultak. Jennifer és Michael pedig… ők sem tudnak segíteni.
– Jennifer és Michael majd megtanulnak a saját lábukon állni, ahogy én is tettem – mondtam határozottan, de nyugodtan. – Ami téged illet, anya… a lakásbérletedet az elkövetkező egy évben kifizetem. Nem azért, mert tartozom neked bármivel is, hanem mert a fia vagyok. De a cégnek vége. A múltnak vége.
Patricia lassan bólintott egyet. Nem vitatkozott. Nem próbált védekezni. Megfordult, és némán kisétált az irodából, maga mögött hagyva az egész illuzórikus birodalmát.
Új horizontok
Hat hónappal később a nevem már ott szerepelt a jelentősebb gazdasági magazinok címlapján, mint a Vanguard Global Partners alapítója és elnöke – egy olyan cégé, amely a piacon a tiszta, átlátható és etikus befektetések jelképévé vált.
Az egyik napon, amikor a tizedik emeleti ablakból a városra néztem, a titkárnőm bekopogott.
– Uram, a délutáni megbeszélés az új partnercéggel tíz perc múlva kezdődik a tárgyalóban.
