A házban csend volt. A konyhából a drága kávéfőző zúgása hallatszott, és a teraszon Renata ült a laptopjával, miközben a gyerekek az iskolában voltak. Amikor beléptem, anyám a nappaliban ült, egy elegáns selyemköntösben, és egy divatmagazint lapozgatott.
— Mariana? Mit keresel itt ilyenkor? Hát nem dolgozol a gép előtt? — kérdezte anyám enyhe szemrehányással a hangjában, fel sem nézve a lapokból.
Renata is odalépett a terasz ajtajából, kezében egy csésze kávéval.
— Remélem, nem azért jöttél, hogy megint panaszkodj Lucía rajzai miatt. Anya csak őszinte volt. A gyerekeknek meg kell tanulniuk a helyüket a családban.
Megálltam a nappalia közepén. Nem vettem le a kabátomat. A táskámban ott lapult a hitelügynökség hivatalos nyilatkozata, a rendőrségi feljelentés tervezete, és a közjegyző által hitelesített dokumentum, ami azonnali hatállyal visszavonta a bérleti jogot és a számlák meghatalmazásait.
— Azért jöttem, hogy elszámoljunk — mondtam halkan.
Anyám letette a magazint az asztalra, és gúnyosan elmosolyodott.
— Elszámolni? Mégisivel, Mariana? Te tartozol nekünk! Apád emlékével tartozol! Te vagy a sikeres, de lelkileg hideg lány, aki még egy családi ünnepet sem tud tisztelettel kezelni!
— Igen, anya — mondtam, és közelebb léptem. — Tíz éven át fizettem mindent. Ezt a házat tizenegy komma négy millió pesóért vettem meg a nevemre. Én fizetem Renata gyerekeinek az iskoláját. Én adtam át a hitelkártyákat a havi ötvenötezer és harmincezer pesós limittel. És tudod, mi a legszebb az egészben? Hogy azt hittétek, ezt a végtelenségig megtehetitek.
Renata arca hirtelen elfehéredett. A kávéscsésze megrándult a kezében.
— Miről beszélsz te? Megőrültél? Anya, mondj valamit neki!
— Nem őrültem meg, Renata — húztam elő a táskámból a nyomtatott dokumentumokat, és lecsaptam őket a márvány dohányzóasztalra. — Arr a hárommillió-kétszázezer pesós jelzáloghitelre gondolok, amit a mi házunkra vettetek fel a múlt héten. A te neved a kedvezményezett, anya pedig a kezelő. És az én nevem… a meghamisított aláírásommal.
