Ránéztem a nővéremre. Arra a nőre, aki huszonnyolc éven át onnan kapta a támogatást, hogy gúnyolódott rajta, és aki még a saját gyerekeit is arra tanította, hogy a pénzemet élvezzék, de a hátam mögött köpjenek rá.
— Úgy éltek majd meg, Renata, ahogy mindenki más: dolgoztok – mondtam halkan. — A bérleti szerződés megszűnt. Harminc napotok van arra, hogy ürítsétek ki ezt a házat. A hitelkártyákat, amelyeket a számláimhoz kötöttem, ma reggel nyolc órakor letiltottam. A gyerekek iskoláját… nos, ha akartok, fizethetitek a férjed munkanélküli segélyéből. Ha van olyan.
Anyám ekkor dühöngve, torz arcvonásokkal ugrott fel.
— Átkozott legyél, Mariana! Bárcsak ne szüntettelek volna meg! Te egy szörnyeteg vagy! Tönkreteszed a saját véredet a papírok meg a pénz miatt!
— Nem a pénz miatt, anya — mondtam, és a táskám cipzárját behúztam. — Hanem mert végre megértettem a saját áramot. A saját kislányom könnyeit. Lucía többet ér ezer olyan embernél, mint ti.
Az új élet alapjai
Három hónap telt el a zapopani incidens óta.
A rendőrségi nyomozás lezárult. Renata és a férje ellen büntetőeljárás indult okirat-hamisítás és csalási kísérlet miatt; bár börtönbe valószínűleg nem mentek, a büntetlen előéletüknek és a pénzügyi hiteleiknek végleg befellegzett. Anyám kénytelen volt elköltözni egy kisebb, szerényebb lakásba a városhatár közelében, miután a zapopani házat visszavettem, felújítottam, és végül – a cégem székhelyeként – saját magam hasznosítottam újra.
Az első napokban Lucía még mindig szomorú volt. Nem értette meg teljesen a felnőttek kegyetlen világát, de egy vasárnap délután, amikor a nappali szőnyegén ültünk, és ő a legújabb rajzát mutatta nekem – amin egy erős, sárga köpenyt viselő anya szerepelt, aki egy kislányt véd a sárkányoktól –, odalépett hozzám.
— Anya — mondta csendesen, miközben a kezébe fogta az enyémet. — Ugye mi mindig együtt maradunk? Nem kell elmennünk?
Átöleltem a kislányomat, és mélyen beszívtam a hajának illatát.
