Aznap vasárnap anyám 67. születésnapját ünnepeltük. Lucía készített egy albumot családunk rajzaival, fényképekkel és apró üzenetekkel, amelyek még mindig szabálytalan kézírásával írtak.

“Nagymama, érted tettem. Itt vagyunk mindannyian.

Anyám alig nézett a borítóra.

“Hagyd ott, most azonnal megnézem.”

A húsos tányér mellé tette szósban. Renata azonnal megjelent, és egy spanyolországi nyaralásról beszélt.

“Mariana, segítened kell nekünk 180 000 pesóval. Találtunk előléptetést, de az kedden lejár.

“Nem fogok fizetni egy újabb utazásért,” válaszoltam.

Mosolya eltűnt.

“Mindig van kifogásod.

Miközben vitatkoztunk, Lucía megpróbálta elmozdítani az albumát a lemeztől. Egy kanál szósz hullott a rajzokra, és több oldalt is beszínezett.

“Az ajándékom!” kiáltotta.

Renata nevetett.

“Ó, lányom, ez sem múzeumi alkotás.

Mateo és Sofía gúnyolták a rajzokat. A lányom megpróbálta letörölni őket szalvétával, de anyám elvette tőle az albumot, és a földre ejtette.

“Ne csinálj drámát. Mindig figyelmet akarsz kapni.

Lucía se quedó inmóvil.

—Solo quería que te gustara, abuelita.

Entonces llegaron aquellas palabras terribles.

Mi madre no parecía enfadada. Habló con una tranquilidad que me hizo sentir todavía más indignación. Renata se rio y su marido bajó los ojos. Nadie defendió a mi hija.

Me agaché, recogí las páginas arrugadas y acompañé a Lucía al coche. Me senté junto a ella antes de arrancar.

—Mamá, ¿hay algo malo conmigo?

Sentí que se me cerraba la garganta.

—No, mi amor. Nada de esto es culpa tuya.

—Entonces, ¿por qué la abuelita no me quiere?

No encontré una respuesta que una niña pudiera comprender sin lastimarse todavía más.

Esa noche, después de acostarla, entré a mi oficina. Sobre el escritorio seguía una carpeta con documentos de la casa que mi madre me había pedido revisar la semana anterior. Según ella, necesitaba una copia de mi identificación para actualizar un seguro.

Me había parecido extraño. Ahora me resultaba inquietante.