– Hétfőn találkozunk a közjegyzőnél, ugye? – kérdezte Rebeca, miközben a kezét Alice vállára tette.
– Ott leszek – mondta Alice, és a szemében nem félelem, hanem hideg, hajthatatlan acél csillogott. – De ez a játék most nem úgy fog véget érni, ahogy ők elképzelték.
A hétfő reggel hűvös volt és szeles. A Puebla belvárosában található közjegyzői iroda márványpadlóján a cipők kopogása visszhangzott. Licenciado Morales közjegyző komoly arccal ült a nagyméretű mahagóni asztal mögött. Rogelio és Patricia már ott ült a bőrkanapékon. Patricia arcán öntelt, magabiztos mosoly ült, míg apja idegesen törölgette a homlokát egy drága selyemzsebkendővel.
Amikor Alice belépett az irodába, a levegő hirtelen megváltozott. Nem a tizenöt évvel ezelőtti, kiszolgáltatott tizenéves lány lépett be a ajtaján, hanem egy harmincéves nő, aki pontosan tudta, mit ér a becsülete.
– Megjöttél – mordult fel Rogelio, és előhúzta a sárga mappát. – Gyorsan írd alá, van még dolgunk a városházán. Nem érünk rá egész nap a te drágaságoddal foglalkozni.
Alice lerakta a saját fekete bőr táskáját az asztalra. Nem ült le a kínált székre. Helyette kinyitotta a táskát, előhúzta Teresa lezárt borítékának tartalmát, valamint a tegnap összegyűjtött összes hivatalos bizonyítékot, beleértve a banki kivonatokat és a valódi végrendeletet.
– Nem fogok aláírni semmit, apám – mondta Alice nyugodtan, tisztán csengő hangon, amely betöltötte a helyiséget.
Patricia felpattant a helyéről, arca eltorzult a dühdtséggel.
– Mégis mit képzelsz magadról, te hálátlan teremtés?! – sziszegte Patricia. – Azért vagy itt, hogy lemondj arról a romhalmazról, mielőtt ránk ég az egész! A te érdekedben…
– Csendet kérem! – dörrent fel Licenciado Morales közjegyző, miközben felemelte a kezét, és az asztalra fektetett iratokra nézett, amelyeket Alice már átadott neki.
A közjegyző végigfuttatta a szemét a dokumentumokon. Ahogy olvasott, a homloka ráncba szökkent, majd lassan felnézett Rogelióra. A férfi arca hirtelen halotti sápadt lett.
