– Rogelio úr… – szólalt meg a közjegyző fagyos hangon. – Ezek a papírok azt mutatják, hogy a Poniente utca 7 alatti ingatlan teljes egészében az elhunyt felesége, Teresa tulajdonosként bejegyzett része volt, amit egyenesen a lányára, Alice-ra hagyott. Sőt, az ön által emlegetett adósságok nem ehhez a házhoz kötődnek, hanem egy teljesen más vállalkozáshoz, amelyet ön próbált elrejteni a hatóságok elől. Ha ezt a dokumentumot most aláíratja a lányával csalárd módon, az nem polgári ügy, hanem bűncselekmény.
Patricia megdermedt. A kezével a szájához kapott, és Rogelióra meredt.
– Ez… ez hazugság! – dadogta Rogelio, miközben felállt, és a papírok felé nyúlt. – A lányom csak meg akar minket zsarolni! Egész életében egy ingyenélő volt!
Alice közelebb lépett az asztalhoz. Nem emelte fel a hangját, de minden egyes szava úgy vágódott be a térbe, mint egy éles penge.
– Tizenöt évvel ezelőtt, amikor kitettél a házból az esőbe egy hátizsákkal, azt hitted, hogy elpusztultam. Azt hitted, hogy senki sem marad mögöttem, aki megvédene. De tévedtél. Anyám nemcsak a lelkét adta ehhez a házhoz, hanem az igazságot is, amit te sosem tudtál eltemetni.
A közjegyző lassan összezárta a dossziét, és a biztonsági őrre nézett az ajtónál.
– Rogelio úr, Patricia asszony, javaslom, hogy hagyják el az irodát. Ha ezek után bárhogy is megpróbálják zaklatni Alice-t vagy az ingatlanát, a rendőrség és az ügyészség azonnal foganatosítani fogja a letartóztatási parancsot a hamis tanúzás és vagyonbitorlás miatt.
Rogielló lábai megroggyantak. Egy szót sem tudott szólni; a büszkesége, a gazdagság látszata és az éveken át épített hazugságai egyetlen pillanat alatt omlottak össze a szeme láttára. Patricia hirtelen sarkon fordult, és szó nélkül kiszaladt az irodából, magára hagyva a férfit, aki mindent elveszített a saját kapzsisága miatt.
Néhány órával később Alice kilépett a közjegyzői iroda ajtaján a délutáni napfényre. A levegő friss volt, a szél pedig elűzte a fellegeket Puebla felett.
