Anyám temetésének napján apám elvette a szerelmét, és kidobott a házból, de 15 évvel később visszakúszott, hogy könyörögjön, hogy adjam neki az aláírásomat.

Amikor hazatért a kis bérelt lakásba, Inés a szőnyegen ült, és a rajzait rendezgette. Amikor meglátta édesanyját, felugrott, és a nyakába vetette magát.

– Anya, ugye nem ment el a házunk? – kérdezte a kislány csillogó szemekkel.

Alice átölelte a kislányát, az arcát a puha hajába temette, és a szíve végre teljesen megkönnyebbült.

– Nem, kincsem – suttogta mosolyogva, miközben a kinti utca felé nézett, ahol a múlt árnyékai végleg eltűntek. – Mostantól senki sem veheti el tőlünk azt, ami az ourénk. Hazatérünk.