A férfi hangja hűvös volt, de remegett benne valami mély, fojtott bűntudat. Sarah eközben a padlón kuporgott, a kezébe temette az arcát, és a vállai rázkódtak a sírástól. A hálószobai lámpa sárgás fénye éles kontrasztot alkotott az éjszakai ablakon behulló, sápadt holdfénnyel.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, miközben a pulzusom a torkomban dobogott. A kezem még mindig ott lógott a piros mappa felett, amit az előbb kaptam fel az ágyról. – Milyen köze van ehhez Chloe-nak? Mi történt nyolc évvel ezelőtt?
Az idegen – akinek a neve valahol a homályban még ismeretlen maradt – lassan felemelte a kezét, levette a kék gumikesztyűt, és az éjjeliszekrényre dobta. Leült a szék szélére, mély levegőt vett, majd megszólalt.
I. A múlt árnyéka
– Dr. Arató Tamás vagyok – mondta halkan. – És valószínűleg te gyűlölsz engem a legjobban a világon. De ahhoz, hogy megértsd, miért járok ide nyolc hónapja minden éjszaka, vissza kell menned az időben arra a napra, amikor Chloe megszületett.
Tamás elmagyarázta, hogy nyolc évvel ezelőtt nemcsak egy gyönyörű kislány született meg a szülőszobán, hanem egy rendkívül ritka, genetikai eredetű neurodegeneratív rendellenesség első jelei is megjelentek nála. Akkoriban Tamás egy olyan kísérleti kutatócsoportot vezetett, amely az emberi agysejtek regenerációját és a rendkívül gyors lefolyású idegrendszeri betegségek megállítását kutatta.
– Sarah tudta? – néztem a feleségemre, aki ekkor lassan bólintott.
– Amikor Chloe hatéves lett, az állapot romlani kezdett – suttogta Sarah, a hangja alig volt hallható a könnyek között. – Nem akartam, hogy megtudd, Ian. Te akkoriban a cégért hoztad tető alá, éjjel-nappal dolgoztál, hogy biztonságot teremts nekünk. Ha te is tudtad volna, beleroppantál volna. Tamás azt mondta, van egyetlen esély… de az ára volt.
– Milyen ár? – kérdeztem ridegen.
