A harag, ami az előbb még perzselte a mellkasomat, lassan átadta a helyét egy mély, bénító ürességnek. Eszembe jutott a kislányom ártatlan tekintete a hátsó ülésen, a suttogása, a titkolózása, és az a félelem, amit élt. Nem azért félt, mert rosszat tettek velük, hanem mert félt, hogy elveszíti az édesapját a harcban – vagy még inkább attól, hogy az apja nem érti meg a szeretet ezen sötét, kétségbeesett formáját.
III. Az éjszaka vége és az új hajnal
A házban csend lett. A rádióból vagy a városhatár felől semmilyen zaj nem szűrődött be; csak a saját lélegzetünk hallatszott a hálószobában.
Odamentem az ablakhoz, kinyitottam, és hagytam, hogy a hűvös, hajnali szellő megcsapja az arcomat. Kint, az utcán a lámpák már pislákolni kezdtek, jelezve, hogy a világ hamarosan felébred a megszokott, hétköznapi életére. De a mi életünk már soha nem lesz olyan, mint régen. A titkok leple lehullott, a falak leomlottak.
– Mennyi időnk maradt még? – kérdeztem végül, anélkül, hogy megfordultam volna.
Tamás halkan felállt, és a piros mappára tette a kezét.
– Már csak egyetlen utolsó fázis van hátra, Ian. Ha ez a ma éjszakai mérés sikeres lesz, Chloe teljesen meggyógyul. Soha többé nem kell idejönnöm. Soha többé nem kell teát innod az elalváshoz.
Megfordultam, Sarah-ra néztem, majd a földön fekvő piros mappára. Odaléptem, lehajoltam, felvettem, és kinyitottam az első oldalt. Ott állt Chloe neve, a pontos adatokkal, és mellette egy friss, ma reggeli ultrahangos kép az agyáról, amelyen a javulás jelei már tisztán látszottak.
– Hozd a kék kesztyűt, Tamás – mondtam határozottan, bár a hangom még mindig rekedt volt a sokktól. – Ha meg akarjuk menteni, csináljuk végig együtt. De többet nem titkolózhatunk elől.
Sarah felsóhajtott, egy könnycsepp futott végig az arcán, de ezúttal már nem a kétségbeesés, hanem a megkönnyebbülés könnye volt. Odalépett hozzám, és szorosan megölelt.
