– Chloe? – Anyám hangja remegett. De nem az aggodalomtól vagy a bűntudattól. A megszokott, enyhén gépies türelmetlenség csengett benne, amit akkor hallottam tőle gyerekkoromban, amikor megkérdeztem, miért maradtam le megint a szülinapi tortáról. – Végre felvetted. Tudod, hogy reggel óta hívunk? Apa a vérnyomását mérte, annyira felhúzta magát. Az egész városról beszélenek. A postás kérdezte apát a bolt előtt, hogy “mi az a kiállítás”. Micsoda dolog ez, Chloe?
A konyhában a hűtőgép halk búgása töltötte be a teret. Kortyoltam egyet a kihűlt kávémból.
– Jó reggelt, Anya – mondtam, és a hangom olyan hideg és sima volt, mint a márványlap. – Örülök, hogy apának jó a vérnyomása. Mi a helyzet a nővéremmel, Sophie-val? Hallottam, hogy már nyilatkozott is a közösségi médiában. Azt mondta, hogy „újraírom a múltat”.
A vonal túl oldalán egy pillanatra csend lett. Anya felhorkant, azzal a jellegzetes, elutasító hangnemmel, amit ezerszer hallottam.
– Ó, szóval láttad. Sophie csak dühös. És igaza van! Hogy merészelsz ilyet sugallni azokban a… a rajzokban? Hogy mi kizártunk téged? Te magad döntöttél úgy, hogy otthon maradsz! Emlékszel? Amikor Aspenbe mentünk, te mondtad, hogy a vizsgáidra kell készülned. New Yorkban meg… hát, tudod, hogy apának gyomorbaja volt, nem bírtuk volna a négyes utazás költségeit egy szűk kabinban. Mindennek logikus magyarázata volt, Chloe. Te meg most úgy teszel, mintha valami szörnyű szörnyetegek lennénk, akik elhagytak téged.
A kezem megremegett a bögre körül. Hat év. Hat évig hittem abban, hogy talán bennem volt a hiba. Hat évig elemeztem minden egyes elutasítást, és kerestem a logikát.
– Anya – mondtam halkan. – Szeretnél dátumokat?
– Micsoda? – kérdezte feszülten.
