A számítógép képernyőjét néztem, majd a telefonomra pillantottam. A nem fogadott hívások száma elérte a százhúszat. Közöttük volt Sophie száma is. Egyetlen SMS-t küldött, ami pontosan tíz perce érkezett:„Ha ma este megszólalsz a tévében, soha többé ne merészeld a nevünket kiejteni. Tönkreteszed a családi vállalkozásunkat. Apa rosszul van.”
A „családi vállalkozás”. Ez volt a kulcsszó. Apa építőipari cége, Sophie PR-munkája, Anya társadalmi élete. Minden egyetlen nagy, ragyogó PR-kampány volt, amelyben én voltam az a kellemetlen statiszta, aki nem fért bele a keretbe.
Az élő adás
Este nyolc óra volt. A stúdióban a vakufények vakítóan sütöttek, de én a kaliforniai otthonomból, egy kifejezetten erre a célra kialakított kis zoom-stúdióból jelentkeztem be. A monitoron láttam a műsorvezetőt, egy tapasztalt, éles tekintetű újságírót, Sarah-t, aki éppen felvezette az interjút.
– …és hátborzongató, hogy egyetlen művészeti alkotás hogyan képes felszínre hozni egy egész nemzet kollektív fájdalmát – mondta Sarah a kamerába. – Vele van most online a kiállítás megálmodója, Chloe Parker. Chloe, az elmúlt huszonnégy órában a családja nyíltan megszólalt, és azt állítja, hogy a művei hazugságon alapulnak, és hogy ön önként maradt otthon. Mit üzen nekik, és mi az igazság?
A stúdióban csend lett. Milliók nézték ezt a műsort. Tudtam, hogy a szüleim is ott ülnek a nappaliban a tévé előtt, talán Sophie-val és a férjével együtt, görcsösen szorítva a távirányítót.
Megigazítottam a blézeremet, mély levegőt vettem, és a kamerába néztem.
– Köszönöm, Sarah – mondtam, és a hangom határozott volt, minden remegéstől mentes. – Először is, szeretném elmondani, hogy nem haragszom a családomra azért, mert tagadják a múltat. Megértem őket. A tagadás sokkal kényelmesebb, mint a szembenézés. De a művészet nem a kényelemről szól.
A képernyőn alul felvillant egy gomb.„Saját képernyő megosztása” – jelzett a rendszer.
