Az utolsó hívás
Az adás utáni órákban a telefonom végképp megbolondult. De ezúttal nem a hívások száma volt a megdöbbentő, hanem a visszajelzések. A galéria weboldalára özönlöttek a megrendelések; a Loglalt hely összes digitális printjét eladták egy óra alatt. Emberek százai írtak arról, hogy végre sírhattak, mert valaki kimondta helyettük azt, amit évtizedek óta fojtottak magukba.
Éjfél körül járt az idő. A lakásban béke volt. A televíziót kikapcsoltam, a telefont pedig letettem az asztalra, miután némítottam az értesítéseket.
Egyetlen hívás érkezett mégis, ami átjutott a szűrőn. Apám száma volt.
Hosszú ideig néztem, ahogy a név villog a kijelzőn. Aztán felvettem. Nem mondtam semmit. Csak hallgattam.
A vonal túl oldaláról nem jött kiabálás. Nem volt ott Anya hisztériája, sem Sophie jogi fenyegetőzése. Csak egy öregember nehéz, mély zihálása hallatszott, aki most döbbent rá, hogy a világ, amit épített, egyetlen pillanat alatt darabokra hullott a valóság súlya alatt.
– Chloe… – mondta apa, és a hangja most nem volt fensőbbséges vagy türelmetlen. Olyan volt, mint egy megtört, öreg emberé, aki elveszítette a tájékozódási pontjait. – A tévében… láttuk a papírokat. Anya… Anya most sír a hálószobában. Sophie pedig elment.
Vártam. Nem segítettem neki. Nem mondtam, hogy „sajnálom”, és azt sem, hogy „minden rendben lesz”. Mert semmi sem volt rendben, de már nem az én dolgom ήταν helyrehozni.
– Apa – mondtam végül, nagyon halkan. – Én már nem ott élek. A negyedik szék nem a tietek. Az az enyém.
És letettem a telefont.
Nem blokkoltam őket ezután sem. Nem volt rá szükségem. Odaléptem az asztalhoz, felvettem a szénceruzát, és egy tiszta lapra húztam az első vonalat. Egy olyan asztalt rajzoltam, amelynek a közepén négy szék állt – és mind a négyen ott ült valaki, aki mosolygott.
